A kubai rakétaválság

/Harmat Árpád Péter/

Kuba 1902-ben lett független, amikor a szigetet gyarmatként uraló spanyolokat az amerikaiak elűzték. A békekötéshez kapcsolódó Platt nyilatkozat azonban egészen 1934-ig nem biztosított teljes függetlenséget Kubának, mivel fenntartotta az USA beavatkozásának jogát. Később egy Fulgencio Batista nevű katona puccsal szerezte meg a hatalmat, majd 1944-ben legitimálta elnöki jogait, amikor hivatalosan is megválasztatta magát. Később 1948-52 közt veszített, így rövid demokratikus rendszer következett Kubában, ám 1952-ben újra puccsal Batista lett az elnök.

Egy Fidel Castro nevű fiatal jogász 1953-ban tűnt fel először a történelem színpadán, amikor egy ellenállási csoportot szervezve próbálta elűzni Batistát Kubából. Kísérlete ekkor még kudarcot vallott, így két évre börtönbe kellett vonulnia. Szabadulása után Mexikóban utazott forradalmárokat toborozni, ekkor csatlakozott hozzá az argentin Che Guevara. Közös csapataikkal 1956-ban szálltak partra Kubában, és rögtön gerilla akciókba kezdtek laktanyák ellen. Sikeres mozgalmuk nyomán végül forradalom robbant ki Kubában, mely 1959.jan.2 –án győzött, a főváros Havanna elfoglalásával.

Castro jó kapcsolatokat alakított ki Hruscsovval és kialakult Kuba kommunista berendezkedése. Ennek nyomán az USA megszakította diplomáciai kapcsolatait az „ellenséggel barátkozó” szigetországgal. Az amerikai – kubai szembenállás során az USA-ból kubai emigráns támadás indult CIA segítséggel, ez volt a híres Disznó-öböl akció 1961.áprilisában. Ám a rosszul megszervezett támadás csúfos kudarcba fulladt!

A rakétaválság, mely majdnem a harmadik világháború kirobbanásához vezetett, 1962 -ben kezdődött, amikor a Szovjetunió titokban 5 rakétaezredet telepített Kubába. Az USA biztonságára halálos fenyegetést jelentő akció azonban 1962 októberben nyilvánosságra került, amikor egy légifelvétel sorozat révén az USA vezetői értesültek a rakétabázisokról. A hirtelen fellépő amerikai pániknak sok - sok éves előzménye volt, hogy az USA 1950 óta rettegett a szovjet atomrakétáktól. Nem tudták, de valójában  a Szovjetuniónak az ötvenes évek végére összesen négy olyan atomrakétája volt, amellyel elérhette volna az Egyesült Államokat, a többi robbanófejet legfeljebb bombázó repülőkkel tudta volna célba juttatni. Bár Hruscsov valóban fokozni kezdte a fegyverkezést, 1962-re csupán körülbelül 25 interkontinentális rakétát állítottak hadrendbe. Ugyan a szovjetek számos rövid és közepes hatótávolságú rakétával rendelkeztek, ezek "csak" az USA nyugat-európai szövetségeseit fenyegették, magát Amerikát nem. Ezzel szemben az Egyesült Államoknak közel 75 interkontinentális rakétája volt, emellett több száz, tengeralattjárókról indítható rövid hatótávú rakétával is rendelkezett. Később, Eisenhower elnök, majd utódja, John F. Kennedy a vélt szovjet túlerő ellensúlyozására PGM-19 Jupiter típusú középhatótávú rakéták telepítését rendelte el Törökországba és Olaszországba. A középtávú fegyverek hadrendbe állítása felborította a hidegháborús egyensúlyt: míg az interkontinentális rakétákat viszonylag könnyen észlelheti a légvédelem, ezzel időt adva a válaszcsapásra, a középtávú fegyvereket (elvileg) anélkül is célba lehet juttatni, hogy az ellenségnek ideje legyen a visszavágásra, így az ilyen fegyverekkel rendelkező fél számára kísértést jelenthet az „első csapás” megindítása. [1]

A szovjetek az amerikai előretörés és fokozott fegyverkezés ellensúlyozására döntöttek 1962 szeptemberében arról, hogy rakétákat telepítenek az USA -tól alig néhány kilométerre fekvő Kuba szigetére. Élelmiszer szállítmányoknak álcázott hajóik a „testvéri segítségnyújtás” keretében (Maskirovka hadművelet) titokban az újonnan kifejlesztett középhatótávú rakéták és kilövőállások alkatrészeit szállították a szigetre, ahol elindult kilenc rakétabázis építése. Ha a bázisok felépülnek, a két szuperhatalom erőviszonyai kiegyenlítődtek volna, sőt, a rakétatelepítés akár a szovjetek felé billenthette volna a mérleg nyelvét. 1962 nyarán a CIA fokozottan figyelte Kubát, miután értesültek róla, hogy Fidel Castro testvére, Raul, az akkori védelmi miniszter váratlanul Moszkvába utazott. Augusztus végén az amerikai hírszerzés igazolta a korábbi gyanút, hogy a szovjetek fegyvereket szállítanak Kubába. A hírszerzők és a kubai emigránsok szovjet harci repülőket és légvédelmi állásokat láttak a szigeten,  légi felderítők pedig olyan építkezéseket észleltek, amelyek akár készülő rakétaállások is lehettek. Szeptember 8-án megérkeztek Kubába az első R-12 Dvina típusú szovjet rakéták, amelyek percek alatt egy-egy termonukleáris robbanófejet tudtak volna eljuttatni az amerikai keleti part városaira. A szovjet tervek szerint Kubából egyszerre negyven ilyen rakétát lehetett volna elindítani, amelyek célpontjai feltehetően a keleti nagyvárosok, köztük New York, Washington, Boston és Philadelphia lettek volna.Az egyértelmű bizonyíték október 14-én került az amerikaiak kezébe, miután U-2 kémrepülőgépek tiszta fényképeket készítettek az addigra csaknem teljesen felépült indítóállomásokról és az oda érkező szovjet rakétákról. [2]

Az amerikai válasz nem késett sokáig, 1962 október 24-én Kennedy a tengeri blokád mellett döntött, és a sziget körül 926 kilométeres tengeri „karanténzóna” létrehozására adott parancsot! Bár Kuba gyors inváziója az ott állomásozó 40 ezer szovjet katona miatt lehetetlen lett volna (Floridában azért összevontak egy expedíciós hadsereget), Kennedy azért kijelentette: minden Kubából induló rakétatámadás esetén a Szovjetunióra fognak válaszcsapást mérni. Emellett az amerikai elnök hatalmas flottát vezényelt a térségbe, mely azonnal konfliktusba került a sziget partjainál cirkáló szovjet hadihajókkal.

A helyzet ezen a ponton volt a legveszélyesebb. Egy hajszálon függött a harmadik világháború veszélye. Végül Kennedy ultimátuma vetett véget a veszélyes szituációnak, amikor kijelentette, ha a Szovjetunió nem vonja ki haladéktalanul a rakétákat Kubából, akkor az USA megelőző csapást mér a szigetországra! Hruscsov ekkor meghátrált, és 1962 november 20-án a világháború elkerülése érdekében elrendelte a szovjet erők kivonását! A világ szemében Kennedy hatalmas morális győzelmet aratott, a közvélemény viszont nem értesült arról, hogy a kubai rakéták eltávolításáért cserébe Amerikának titokban le kellett szerelni a Szovjetuniót sakkban tartó törökországi és olaszországi amerikai rakétákat.

Zárásul ki kell jelentenünk, hogy Hruscsov személye, és Kennedy határozott fellépése egyaránt szükséges volt a tragédia elkerüléséhez. Ugyanakkor tény az is, hogy később mindketten elszenvedték saját, egyéni tragédiájukat, amikor előbb Kennedyt egy évvel a válság után lelőtték Dallasban, Hruscsovot pedig 1964 októberében puccsal megbuktatták a Szovjetunióban.

Az új szovjet vezető Leonyid Brezsnyev lett főtitkárként és Koszigin miniszterelnökként. (Hruscsov a rakétaválság után 9 évvel, 1971-ben halt meg.)

A kubai rakétaválság egyetlen pozitív hatása a „forró drót” kialakítása volt, melynek segítségével a két szuperhatalom vezetői azonnal közvetlen kapcsolatot tudtak kialakítani egymással annak érdekében, nehogy egy kubaihoz hasonló incidensben valamilyen félreértés vagy alacsonyabb szintű vezető hibája miatt egy atomháború robbanjon ki.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált források:

• Diószegi István, Harsányi Iván, Németh István: 20. századi egyetemes történet III. kötet 1945-1995 Európán kívüli országok Korona Kiadó, Budapest, 2001
• Sellers-May-McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas Kiadó, Bp. 1999
• [1] - [2] hvg.hu Zubor Zalán cikke: "Amikor majdnem kitört a harmadik világháború"

Ajánlja ismerőseinek...