.
    

   

Tisza István gróf élete (1861-1918)

Tisza István gróf élete (1861-1918)

/Harmat Árpád Péter/

 

gróf Tisza István (1861-1918) politikus, miniszterelnök, az MTA tagja, hazánk történelmének egyik legmeghatározóbb alakja, válságos időkben vezette Magyarországot. Már édesapja, a szintén miniszterelnök Tisza Kálmán visszavonulásától, vagyis a századforduló időszakától kezdődően egészen az első világháború végéig, vagyis majdnem 20 éven kersztül meghatározónak tekinthető szerepe a Magyar Királyság bel-, és külpolitikájában. Két ciklusban miniszterelnökként, a többi időben pedig a kormánypárt vezetőjeként vagy a parlament elnökeként volt a kormánypolitika legfontosabb alakja. Feltétlen híve volt az osztrák-magyar dualista rendszer, vagyis a Monarchia fennmaradásának és a konzervatív, jobboldali politika következetes képviseletének, miközben mindvégig hitt az arisztokrácia illetve a dzsentri vezető szerepében a korlátozott szavazati jog fenntartásával. Tisza István egész politikai pályafutása alatt fellépett a baloldali ideológiák terjedése ellen. Erőszakos halála vagyis meggyilkolása egyike a magyar történelem sötét - és máig feltáratlan - napjainak. Élete egy sajátos kitekintés és kor-keresztmetszet a századforduló utáni Magyarország közel két évtizedéről.

Tisza István életpályája és első miniszterelnöksége

Édesapja borosjenői Tisza Kálmán politikus, korábban miniszterelnök és miniszter volt. Édesanyja Degenfeld-Schomburg Ilona. Tisza István Berlinben, Heidelbergben és Budapesten végezte jogi és közgazdasági tanulmányait, politikatudományokból doktorált, majd öt évig a család bihar vármegyei, geszti birtokán gazdálkodott. 1886-tól a Szabadelvű Párt programjával képviselő, 1897-ben nagybátyja, Tisza Lajos grófi címét a király ráruházta. A Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank elnöke, több részvénytársaság igazgatósági tagja volt.

1903. november 3-án kezdődött első kormányfői periódusához fűződik II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala. Hosszú ellenzéki obstrukciót követően – Tiszának a házszabály-módosításra irányuló szándéka elengedése fejében – fogadta el a parlament az újonclétszám növelését. Belügyminiszterként erőszakkal elfojtatta az 1904. áprilisi országos vasúti sztrájkot, melynek szervezőit letartóztatták, a résztvevőket a hadseregbe sorozták. Még ugyanennek a hónapnak a végén saját megyéjében, Biharban követelt harminchárom halálos áldozatot és több száz sebesültet, amikor egy parasztok számára szocialisták által szervezett gyűlést vert szét a csendőrség.

Zsebkendőszavazás, választási vereség

1904. november 18-án vitte keresztül a parlamentben a házszabály-módosítást az ellenzéki obstrukció letörésére. Tisza beszéde után Perczel Dezső házelnök – a házszabály megsértésével – azonnali szavazást rendelt el a módosító javaslatról (melyet Daniel Gábor, a Szabadelvű Párt elnökhelyettese nyújtott be), s bár a jelenet leírásai nem egységesek abban, hogy a házelnök meglengetett-e egy zsebkendőt, ezzel adva jelet a kormánypártiaknak a szavazásra, a jelenet „zsebkendőszavazásként” íródott be a magyar parlament történetébe. Az eset végérvényesen elmélyítette a miniszterelnök és politikai ellenfelei közti szakadékot, és saját pártjának számos tagját – köztük Széll Kálmánt és ifj. Andrássy Gyulát – is a párt elhagyására, valamint a parlamenti ellenzéket Szövetkezett Ellenzék néven teljes egészében egyetlen, egységes választási koalícióba késztette.

A parlamentben ellehetetlenült állapotok és a közvélemény példátlan polarizálódása miatt 1905. január 3-án a király feloszlatta az országgyűlést, és új választásokat írt ki. Ezen az addig harminc éven át abszolút parlamenti többséggel kormányzó, a magyar politikát uraló Szabadelvű Párt vereséget szenvedett a Szövetkezett Ellenzékkel szemben, ami belpolitikai válságot okozott s végül a Szabadelvű Párt feloszlásához vezetett, miután az Tisza hathatós nyomására szembefordult az egyértelműen a 67-es (kiegyezés-párti) eredmények és értékek megvédésére tett kísérlettel.

Nemzeti Munkapárt, választási győzelem

A választási vereséget követően Tisza 1906 és 1910 között csak a főrendi ház működésében vett részt, a kormányzati politikától távol tartotta magát (időközben pártja is feloszlott). A Függetlenségi Párt vezette kormánynak azonban egyetlen, a Monarchián belül a magyar befolyást erősíteni kívánó törekvését sem sikerült megvalósítania, 1909. április 25-én a koalíciós kormány végül lemondott. 1910. február 19-én Tisza megalapította a Nemzeti Munkapártot, mely győzött is az azévi júniusi választásokon. Kormányalakítást azonban nem akart vállalni, részben a Ferenc Ferdinánd trónörökössel fennálló kibékíthetetlen ellentéte miatt. A Habsburg-birodalmat ismét centralizálni tervező főherceg ugyanazért kívánta az általános választójog bevezetését Magyarországon, amiért Tisza makacsul ellenezte: mindketten úgy vélték, ez a Magyarországon belüli magyar szupremácia meggyengülését okozná. Tisza egy beszédében kimondta, hogy " A nemzetiségiek miatt nem lehet megcsinálni az általános választójogot ", ugyanakkor álláspontja ennél összetettebb volt. Fenyegető jóslata szerint a demagógok által manipulált parasztok többségi szavazataival ugyanis olyan csoportok uralma következne, akiknek a céljai éppen ellentétesek a demokráciáért kiáltó nagyvárosi értelmiségiek és szocialisták eszményeivel. Tisza vonakodása a kormányfői megbízatástól találkozott Ferenc József király aggályaival is, aki őt a dualizmus megbízható hívének tekintette ugyan, de tartott első miniszterelnöksége alatt elkövetett hibáitól, s végül Khuen-Héderváry Károlyt nevezte ki kormányfővé.

Véderőtörvény, házelnökség, személye elleni első merénylet

Tisza elengedhetetlennek tartotta a hadseregreformot (az újoncok számának növelését és a kiadások emelését), mert úgy vélte, ennek halogatása a monarchia katonai pozícióját gyengíti és Magyarország biztonságát ássa alá. Az ellenzék kifogásolta, hogy a közös hadseregen belül nem kellően érvényesül a magyar befolyás, ezért a véderőtörvény körüli parlamenti csatározásokban ismét az obstrukció eszközével élt. Miután a házelnök, Berzeviczy Albert, majd utóda, Návay Lajos is lemondott, 1912. május 22-én Tisza Istvánt választották a képviselőház elnökévé; erre 1912. május 23-án, a vérvörös csütörtökön a szocialisták által szervezett tüntetés volt a válasz. A munkások Tisza kinevezése ellen és az általános választójogot követelve vonultak a Parlament felé, ahol a rendőrség feltartóztatta őket. Az összecsapásokban hat ember meghalt, csaknem kétszáz megsebesült és háromszáz személyt letartóztattak.

Tisza ellene volt az általános választójog bevezetésének és a nemzetiségi kérdést is klerikális alapon akarta megoldani. Meggyőződése, hogy a külügyi helyzet katonai készültséget indokol, a parlamentben is arra indította, hogy erőszakkal törje le az ellenzéki obstrukciót. Nem engedte felszólalni a házszabályok kérdésében jelentkező ellenzéki képviselőket, s vita nélkül szavazásra tette fel a véderőtörvényt, amit a többség elfogadott. Az 1848. évi házszabályokra hivatkozva, több ízben is a rendőrséggel vezettette ki az emiatt tiltakozó, dühöngő, lármázó ellenzéki képviselőket. 1912. június 4-én Tisza a véderőtörvényt önkényesen elfogadtatta, a feldühödött ellenzéki képviselőket pedig karhatalommal kivezettette. Kovács Gyula, az elsők között kitiltott képviselők egyikre erre pár nappal később, június 7-én az újságírói karzatról leugorva „Van még itt egy ellenzéki!”felkiáltással revolvert rántott, és háromszor Tiszára lőtt. A golyók célt tévesztettek (nyomuk máig látszik a faburkolaton); a negyedik golyóval saját magát lőtte fejbe, de az öngyilkossági kísérletet csodával határos módon túlélte. A merénylőt az esküdtszék, „mélyebb öntudatzavarra” hivatkozva később felmentette. (Ez volt Tisza István ellen az első merénylet a négyből.) Tisza ezután folytatta az ülést. Az esetet követően napra pontosan egy évvel később, 1913. június 7-én ismét miniszterelnök lett.

Második miniszterelnöksége és a háború

1913. június 7-én az uralkodó ismét Tisza Istvánt bízta meg kormányalakítással. Második kormányfői periódusában Tisza a bizonytalannak ítélt nemzetközi helyzetben az államhatalom megszilárdítását tartotta legsürgetőbb feladatának. Ennek eredményeként rendeletekkel szabályozták a gyülekezési jogot és sajtótörvényben növelték a hatóságok jogköreit az újságok engedélyeztetésére, büntetést előírva a „sértő magatartás” esetére is.

Alig néhány hónappal az első világháborút kirobbantó szarajevói merénylet előtt is a Szerbiával szembeni kemény fellépés híve volt, a merénylet után viszont – egyedüliként a Monarchia vezetői közül – sokáig ellenezte a háborúba való beugrást , ismerve a birodalom hadseregének színvonalát, félve attól, hogy a délszláv területekkel megnövekedve felborul a Monarchia dualista egyensúlya, és a konfliktus világháborúvá szélesedik, de állásfoglalásában központi szerepe volt egy erdélyi betöréstől való félelemnek is.

Ugyanakkor Németország szövetségének elvesztése a monarchia nagyhatalmi státuszának összeomlását, Magyarország védtelenné válását és saját presztízsének megrendülését jelentette volna a szemében, ezért az erőteljes német nyomásra végül beleegyezett a támadás megindításába, és „a Monarchia erős embereként” mindvégig kitartó támogatója volt a világháborúban való részvételnek, melyet a kormányzó pártok és kezdetben a közvélemény többsége is támogatott.

Tisza a Román Királyság haderejét kezdettől az ellenség közé sorolta, s a háborúpártiakat azzal is ijesztgette – noha maga nem hitte –, hogy egy román támadás esetén az erdélyi románok között felkelés törhet ki. Úgy ítélte, hogy nem lehet háborút kezdeni, „mikor Romániát már körülbelül elvesztettük, anélkül, hogy helyette pótlást kaptunk volna”. Július közepén azonban Tisza ellenállása is megtört a német kormány nyomása alatt, miután az garantálta Románia semlegességét, méghozzá minden rekompenzáció nélkül, a vezérkar pedig ígéretet tett Erdély határának erődítésére s némi haderő (40 ezer fő) odairányítására.

A háború előrehaladtával egyre erőteljesebbé vált reformtörekvésekkel – a választójog kiszélesítésével és a szociális reformokkal – mereven szemben állt. Mivel ellenezte a Ferenc József halála után 1916. december 30-án trónra lépett IV. Károly király mérsékelt reformokkal kísérletező politikáját, 1917. május 23-án az uralkodó felszólítására benyújtotta lemondását. A mögötte álló parlamenti többséggel azonban továbbra is meg tudta akadályozni a választójogi reformot. 1917. június 15. után maga is a frontra ment, mint a debreceni huszárezred parancsnoka. A háború végéhez közeledve vállalkozott arra, hogy meggyőzi a bosnyákokat és a szerbeket arról, hogy autonómiájukat az Osztrák–Magyar Monarchia keretein belül valósítsák meg. A király megbízottjaként (homo regius) Szarajevóba utazott, de ottani tárgyalásai nem jártak sikerrel.

Külföldi megítélése a háború alatt és után

Tisza véleményének tisztázásához szükséges a külpolitikai helyzet elemzése. Nyilvánvaló, hogy a rengeteg szenvedést és áldozatot hozó háború kItéréséért a szemben álló felek egymást okolták. A központi hatalmak az oroszokat, hogy ők biztatták fel a szerbeket a Monarchia elleni politikára.[8] Az antant pedig kézenfekvő módon a háborút – a hadüzenettel – ténylegesen megkezdő Osztrák–Magyar Monarchiát vádolta. Érdekes módon a briteknél megjelentek (nem is kis számban) olyan vélemények, hogy a háború legfőbb felelőse Magyarország, például a „New Europe” című lap egyik írása szerint a „magyarok felelőssége nagyobb volt, mint Ausztriáé”, a háborús irány kijelölőjeként pedig Tisza Istvánt jelölték meg. Mindezek mellett a Monarchia közvéleményének szemében is Tisza volt a háborús politika megtestesítője. A későbbi kisantant államai is – nyilvánvaló okokból – komoly, sőt, döntő szerepét hangoztatták, összefüggésben azzal, hogy a magyarokat ezért komolyan meg kell büntetni.

Tisza István véleménye a háborúról

A Ferenc Ferdinánd elleni merénylet napján, mihelyt a hírről értesült Budapestre, majd Bécsbe utazott. Itt Berchtold gróf közös külügyminiszter, Conrad von Hötzendorf vezérkari főnökkel is találkozott, akik úgy látták, elérkezett az idő arra, hogy rendezzék Szerbia ügyét, méghozzá fegyveres úton. Tisza ezzel szemben időt akart adni a szerb kormánynak, hogy elhatárolódjon a merénylettől, és a békés rendezést pártolta. Kifejtette azt a – kissé naiv – nézetét, hogy a nemzetközi helyzet a jövőben kedvezőbben fog alakulni. Hazatérve azt írta Ferenc Józsefnek, hogy a fegyveres konfliktust ellenzi, azért a felelősséget nem vállalja, ugyanis a hivatalos Szerbia ellen nincs bizonyíték a kezükben, ráadásul fenyegetőnek érezte Románia és Bulgária helyzetét, ugyanis a Balkán-háborúk után még korántsem volt rendezett a viszony a két említett országgal, így pedig fenyegető volt egy esetleges román betörés kelet felől. Ezeken kívül nem volt biztos a németek támogatásában, ezért a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd trónörökös temetésére érkező II. Vilmos császártól közvetett módon álláspontot kért. A német álláspont döntő jelentőségű volt nem csak Tiszának, hanem a felelős vezetésnek is. Erre példa az uralkodó és Conrad vezérkari főnök közti párbeszéd, mely során Conrad kérdésére: „Ha az a válasz, hogy Németország mellettünk áll, háborúba megyünk Szerbia ellen?” az uralkodói válasz „Akkor igen. De ha Németország nem ezt választ adja?” volt, mire az a viszontválasz következett, hogy ekkor a Monarchia magára marad, ezért mielőbb szükséges a császár válasza.

Az állásfoglalás nem sokkal később megérkezett: II. Vilmos egyértelműen a fegyveres megoldás mellett foglalt állást. Emellett ígéretet tett arra is, hogy a román fenyegetést elhárítja, és Szófiára is nyomást gyakorol. Ezen előzmények után a minisztertanácson Berchtold gróf határozott, háborúpárti bevezetője után Tisza még mindig a békés megoldás mellett foglalt állást, bár egyre inkább hajlott a fegyveres megoldásra, de mindenekelőtt meg akarta várni a hivatalos vizsgálat eredményét a merénylettel kapcsolatban. A tanács többi tagja azonban ellentétes véleményt képviselt, így Tiszának egyedül azt a javaslatát fogadták el, hogy Szerbia megsemmisítésének szándéka kerülendő, hogy Oroszország ne avatkozzon be a szerbek oldalán. A tanács végül egy ultimátumot intézett a szerb kormányhoz, melyben elfogadhatatlanul kemény feltételeket szabott, és egyből meg is kezdték a háborús mozgósítást, azonban annak látszatát igyekezték elkerülni, hogy a támadás már eldöntött tény.

Véleménye azonban július 14-ére megváltozott. Miután megszövegezték az ultimátumot, melyhez 48 órás lejárati időt adtak, Tisza már ezt mondta: „Nehezen határoztam el magam arra, hogy a háborút ajánljam, de most szilárdan meg vagyok győződve szükségességéről, és a Monarchia nagyságát minden erővel védelmezni fogom” Tartva azonban a kiszélesedő konfliktustól továbbra is garantálni akarták, hogy Szerbiát nem annektálja a Monarchia. A terv azonban nem sikerült: az ügyes szerb válaszra, melyben elutasították a feltételek bizonyos pontjait a seregek megindultak, válaszul az oroszok, majd a németek, végül a franciák és a britek is mozgósítani kezdtek. Augusztus 4-ére így minden fél belépett a világháborúba, Tisza Istvánt pedig meggyőzték, illetve maga is meggyőződött a háború szükségességéről. Ezek után rendíthetetlenül képviselte ezt az álláspontját, mely kezdetben népszerűséget, később gyűlöletet hozott számára. Tudta, hogy a sikerhez fontos az egységes fellépés, és a háború kezdetén a közvélemény egyértelműen támogatta azt (többször és több helyen is Éljen a háború! táblákkal tüntettek az emberek), így nem engedhette meg magának, hogy a példátlan egységet megbontsa.

A miniszterelnöki posztról azonban nem mondott le, hogy ezzel is képviselje a magyar érdekeket. Úgy gondolta ugyanis, hogy nincs lehetséges alternatívája a poszton, és Bécsben korábban kivívott tekintélye révén hatásosan képviselheti a magyar érdekeket. Több osztrák vezető is neheztelt rá, aminek a háború után az Ausztriában elterjedt "Magyar uralom"-legenda lett a következménye. Emellett lemondásával valószínűleg a Monarchia gyengeségének üzenetét közvetítette volna az antant felé, így végül posztján maradt. A nagy nyilvánosság kezdeti háborúellenességét azonban csak későn, 1918 októberében ismerhette meg, mikor 17-én a Parlamentben felszólalt. Ebből a beszédéből alighanem csak az „Ezt a háborút elvesztettük!” mondat maradt meg a köztudatban, és nem is volt alkalma elmondani véleményét, mely csak később került nyilvánosságra:

 

„ … a Monarchia és a magyar nemzet egészen addig törekedett a béke fenntartására, amíg a bizonyítékok egész sorozatából kellett arról meggyőződnie, hogy tervszerű munka folyik arra, hogy előbb megalázzanak és azután tönkretegyenek bennünket […] Mivel mindég világosabb bizonyítékok kerültek elő a szerb kormánynak a merényletben való bűnrészességéről, de a szerb sajtó és a felelős orgánumok részéről kiinduló halmozódó provokációk következtében is, nem lehetett elkerülni, hogy Szerbiának ultimátumot állítsunk, […] ugyanakkor rögtön leszögeztük, hogy a háború védelmi jellegű”

Személye elleni merényletek és meggyilkolása

Az első világháború előtt és alatt Tisza István neve sokak számára a dualizmus és a háborús politika jelképévé vált. Emiatt négy merényletet követtek el ellene, amelyből az utolsó halálos kimenetelű volt. A Pesti Hírlap tudósítása 1918. november 1-jén: „A véres szabadságnak áldozatul esett gróf Tisza István”.

„A Hermina út 35. szám alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és egy polgári ruhás férfi jelent meg. Bebocsáttatást kértek. Tisza dolgozószobájában fogadta őket. - Mit óhajtanak? A civil válaszolt: - Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem? - Nem rejtegetek senkit sem. – Az idegenek hamarosan eltávoztak… Minden valószínűség szerint csak előzetes kémszemlét tartottak, hogy otthon van-e Tisza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten." "Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: - Öt éve háborúskodunk miattad… Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. - Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! - Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. - Nem teszem! - Álljanak félre a nők! - Nem állunk. Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. - Na, hát mit akarnak? - Maga az oka a háborúnak! - Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka. - Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte! - Nem én vagyok az oka! - Álljanak félre a nők! Semmi válasz… - Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás… Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. - Végem van, – mondotta Tisza, ennek így kellett lennie. A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.” 

A második merényletet egy kiábrándult huszártiszt kísérelte meg, amikor Tisza a frontról hazatérőben volt. A golyó nem talált. A harmadik merénylet 1918. október 16-án történt, amikor Lékai János, a Galilei-kör és Korvin Ottó antimilitarista mozgalmának tagja próbálta agyonlőni, de pisztolya csütörtököt mondott, így Tisza megmenekült. A merénylőt börtönbe zárták, de alig 15 nap múlva, az őszirózsás forradalom idején kiszabadították. Demény Pál visszaemlékezései szerint, Lékai Jánosnak a pisztolyt Demény (álnéven: Schirmeister) Ottó, maga Demény Pál és Mosolygó Antal szerezte a mátyásföldi felvonógyáros Friedrich Istvántól, aki tudta, hogy milyen célra kell a fegyver.

A negyedik merénylet 1918. október 31-én történt. Ekkor az egyébként vértelen őszirózsás forradalom napján katonák lőtték agyon Tiszát otthonában, a Roheim-villában. A Károlyi Mihály-kormány alatt az államrendőrség nyomozást indított a gyilkosság körülményeinek tisztázására és elkövetőinek felderítésére, de ez sikertelen maradt.

Harmat Árpád Péter