.
    

   

A Barbarossa hadművelet

A Barbarossa hadművelet

/Harmat Árpád Péter/

 

1941 június 22 –én hajnali negyed 4 -kor az Adolf Hitler vezette náci Németország hadserege több mint 3,5 millió katonával, 182 hadosztállyal, 3500 harckocsival és 4389 repülőgéppel megtámadta a Szovjetuniót. Ez volt a történelem eddigi legnagyobb hadművelete, a Barbarossa -terv.

Hitler az offenzíva megindulásakor már 11 éve volt Németország ura, és 20 éve sulykolta a németekbe, hogy a felsőbbrendű „német faj” igenis megérdemli a nagyobb életteret. A lebensraum elvének kifejtésével egyértelművé tette: a Harmadik Birodalom jogosan követeli az alacsonyabb rendű szláv népek, például lengyelek és oroszok földjeit. A németek hittek neki és támogatták abban, hogy 1939 szeptember elsején a szomszédos Lengyelországot megtámadva megkezdje tervének végrehajtását. Ezzel kirobbant a második világháború.

A dicsőségesnek és legyőzhetetlennek tartott Wehrmacht, Németország hét milliós hadserege sorra aratta győzelmeit 1939 ősze és 1941 tavasza között. Villámgyorsan megszerezték Lengyelországot, Dániát, Norvégiát, majd Hollandiát, Belgiumot és Franciaországot is. Anglia ugyan kemény diónak bizonyult és a Führer kénytelen volt el is halasztani a meghódítását, de gond nélkül német kézre került Jugoszlávia, Görögország, sőt Észak-Afrika nagy része is. Ekkor már semmi más meghódítani való ország nem maradt, csak a hatalmas Szovjetunió.

A Barbarossa hadművelet

A Szovjetunió elleni támadás tervét - azaz a Barbarossa tervet - melyet Hitler egyik példaképéről a "rőtszakállú" Barbarosa Frigyes Német-Római császárról neveztek el - már 1941. február 4-én jóváhagyták, ám később, a balkáni események miatt június 22-re halasztották elindítását. A Barbarossa hadművelet során - 1941 júniusa és decembere közt - összesen 3,5 millió német katona támadt a Szovjetunióra egy 2900 km hosszú arcvonalon, 3600 harckocsival és 4389 repülővel. A 7 milliós teljes német hadseregnek éppen fele vett részt az akcióban, mely így a háború legnagyobb szabású hadművelete lett! A támadási terv három irányban írta elő az előrenyomulást. Északon Leningrád felé kellett támadni (parancsnok: Wilhelm vol Leeb vezértábornagy), középen Szmolenszken át Moszkva felé törtek előre (parancsnok: Fedor von Bock), délen pedig Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-tenger felé nyomultak Gerd von Rundstedt vezetésével. (Utóbbi támadóerőt román és szlovák, később magyar csapatok is kiegészítették). A fő célkitűzés – a Vörös Hadsereg teljes megsemmisítése mellett – a Leningrád-Moszkva-Rosztov vonal elfoglalása volt, ahonnan a Luftwaffe már elérhette az utolsó szovjet iparvidéket az Urálban, hogy azt légitámadásokkal kiiktassa. (Később a cél az Arhangelszk-Asztrahán vonal elérése lett.)

Ami a szovjeteket illeti: természetesen számítottak arra, hogy előbb-utóbb sor kerül majd egy német-szovjet háborúra, ám Sztálin környezetében sokan úgy értékelték, hogy ez évekkel később fog bekövetkezni, amikor már a Vörös Hadsereg felkészül a harcra. Sztálin úgy vélte ez majd csak 1943 körül lesz.

Sztálin – kihasználva a Molotov–Ribbentrop-paktumban a Szovjetunió számára biztosított lehetőséget – minden erejével igyekezett az időt húzni. A szovjet hadsereg sem felszereltségét, sem tiszti állományát tekintve nem állt még készen a Német Birodalom elleni harcra. Ám a Wehrmacht offenzívája megindult és viharos gyorsasággal aratott győzelmeket.

A háború a Luftwaffének repülőterek elleni támadásával kezdődött. A szovjet légierő gépeinek nagy részét (mintegy 6000 gépet) a földön semmisítették meg, így az első hetekben szinte korlátlanná vált a német légifölény. A németek az előző hadjáratokban bevált taktikát alkalmazták: légierejükkel támogatott páncélos és gépesített erőikkel mélyen benyomultak a szovjet csapatok mögé, elvágták az utánpótlási vonalakat, hatalmas katlanokat hoztak létre.

Bár a Szovjetunió már a háború előtt megkezdte iparának áttelepítését keletre, - hiszen stratégiai célja az volt, hogy az Urálon túli és szibériai övezetek nyersanyag illetve ipari termelése elérje a Szovjetunió hagyományos ipari központjainak szintjét - a németek által elfoglalt területek óriási veszteségeket jelentettek Sztálin számára. Ám tanulságul is szolgáltak: az Ural környéki és távolabbi iparkörzetek felfejlesztését a német támadás után rendkívüli mértékben fel kell gyorsítani, hogy később alapul tudjanak szolgálni egy ellentámadáshoz. Közben azonban 1941. szeptember 30-án a német páncélos hadtestek megkezdték a közvetlen támadást Moszkva ellen. A szovjet főváros elfoglalásának haditervét október 2-án "Tájfun-hadművelet" névre keresztelték.

A Wehrmacht offenzíva jól indult: november 25-én egy páncélos ék Moszkva alá érkezett, december 2-án pedig a 258. német lövészhadosztály már 25 kilométerre állomásozott a Kremltől. Ekkor azonban a németek elakadtak. A téli körülmények: fagy, betegségek, hóviharok végzetesen megakasztották a Wehrmacht előrenyomulását. Miközben a németek kimerültek, Zsukovnak december elejére friss erők álltak rendelkezésére. Addigra részben újabb seregtesteket sikerült felállítani, részben pedig – miután a szovjet vezetés meggyőződött arról, hogy nem kell japán támadásra számítania – a távol-keleti térségből és Szibériából vezényeltek át csapatokat.

Moszkva előtti frontszakaszon a Vörös Hadsereg december 6-án ellentámadásba ment át, mégpedig Kalinytól Jelecig, 500 kilométeres hosszúságban. A január közepéig tartó támadásban mintegy 300-500 kilométerre sikerült visszaszorítaniuk a németeket, és ezzel elhárult a Moszkvát közvetlenül fenyegető veszély. A Moszkva előtti német vereség a villámháború kudarcát jelentette. Az utánpótlási vonalak végletes megnyúlása mellett ebben szerepet játszottak a korán beköszöntött őszi esőzések, melyek szinte járhatatlanná tették az utakat, majd a kemény orosz tél is.

1941 júniusa és karácsonya közt a németek 1,3 millió négyzetkilométert foglaltak el a Szovjetunióból, mintegy 75 millió lakossal. Eközben megöltek 800 ezer szovjet katonát és kilőttek 20 500 orosz páncélozott járművet illetve harckocsit. A német veszteségek lényegesen kisebbek voltak: alig 250 ezer katona és 2758 harckocsi. Ha ezeket a számokat nézzük, akkor a Barbarossa hadműveletet akár sikeresnek is tekinthetnénk. Ugyanakkor tény, hogy Moszkva alatt a Wehrmacht nagy vereséget szenvedett és a két legfőbb célt, a szovjet fővárost és Leningrádot nem tudta megszerezni.

Kiemelendő az is, hogy bár a németek valóban óriási területeket hódítottak meg 1941-ben, azért az óriási ország területének és lakosságának nagyobbik része mindvégig Sztálin birtokában maradt. A Szovjetunió teljes, 168 milliós népességének "csak" 45% -a (75 millió fő) került német elnyomás alá, a nagyobbik rész (93 millió fő) és az ipari kapacitás súlypontja (Ural-vidék, kaukázusi részek) 1942 elején a szovjet vezetés kezében maradtak és bőven elegendőnek bizonyultak a háború folytatásához, sőt a német hadsereg legyőzéséhez.

A Barbarossa hadművelet tanulságai

Viszonylag rövid hadműveleti szünet után a szovjet vezérkar 1942 tavaszán a nyugati és a déli irányban egyszerre kezdett újabb offenzívát. A szovjet páncélosok áttörték a német védőállásokat, és több mint 100 kilométert nyomultak előre déli irányban. Itt azonban már megállították őket a németek. Hitler vezérkara a Szovjetunió elleni hadjáratot alig néhány hónaposra tervezte, de a tábornokok és a Führer nem számoltak a hatalmas távolságokkal, a kimeríthetetlen szovjet embertartalékokkal és Sztálin „felperzselt föld” taktikájával, illetve azzal, hogy a lakosság minden használható dolgot elpusztított, vagy a hátországba szállított, mielőtt a megszállók odaértek volna.

A Barbarossa hadművelet után Hitler levonta a legfőbb tanulságot: a szovjet front túl hosszú (3100 km -es) ahhoz, hogy egyszerre minden pontján támadni tudjanak; muszáj kiválasztani egyetlen frontszakaszt és oda összpontosítani a német erőket. Hosszas gondolkodás után a Führer úgy döntött: délen, Sztálingrád irányába indítja a legfőbb támadást. 1942 április 5-én meg is született a 41. számú hadműveleti utasítás (kék hadművelet), mely a nagy szovjet diktátorról elnevezett Volga parti város megszerzését tűzte ki célul.

A Barbarossa hadművelet közel fél éves időszaka az európai hadtörténet máig legkiemelkedőbb és legtöbbet tanulmányozott esemény-sorozatának tekinthető. Részletei, sikerei és végső kudarcának okai mindig is a történész-kutatások célkeresztjében maradnak.

Harmat Árpád Péter