.
    

   

Görgey Artúr élete

Görgey Artúr élete

 

Száz éve annak, hogy Görgey Artúr 1916 május 21-én egy szokatlanul hosszú, 98 évig tartó életút végén távozott az élők sorából. Vitatott megítélésű történelmi alakként sokáig negatív szerepben jelenítették meg a tankönyvek és a különböző feldolgozások. Napjainkra azonban több kiváló történsz munkásságának hála letisztult a róla kialakult kép. Görgey Artúr ugyanis a magyar történelem egyik legkiválóbb és legtehetségesebb katonai vezetője, stratégája és hadvezére volt. Az 1848/49-es szabadságharc hadműveleteiben zseniális megoldásokkal, ellenfelei által is tisztelt ügyességgel és bátorsággal vezette katonáit, akik mindenkinél jobban tisztelték és szerették. A Görgeyt övező tiszteletet még Kossuth is megirigyelte és félreismerve a nála 16 évvel fiatalabb tábornokot, bizalmatlanná vált irányába. Kettejük kapcsolata megpecsételte Görgey megítélését, mely akkor vált különösen negatívvá, amikor az emigrációba menekülő Kossuth bűnbakká tette meg. Görgey azonban vállalta 1849 utáni sorsát, a fegyverletétel után ráosztott hálátlan szerepet jól tudva, hogy katonái úgyis ismerik róla az igazságot, a későbbi nemzedékek pedig előbb-utóbb belátják valódi érdemeit.

Görgey Artúr életéről Hermann Róbert, az egyik legnagyobb ma is élő 1848-as szakértő történész és kutató írt rövid életrajzát olvashatjuk az alábbiakban, mely a „Magyar idők” online felülete 2016 mácius 15-én jelent meg „Isten veled Görgei” címen.

Az írásban Hermann Róbert következetesen „i” végződéssel írja Görgey nevét, ám sok helyen „y” –al szerepel a nagy tábornok vezetékneve. Az igazság az, hogy Görgey Artúr "y" végződésű vezetéknevet örökölve látta meg a napvilágot 1818 január 30-án. Harminc évesen azonban, 1848 augusztusában úgy döntött, hogy elhagyja nevének nemesi származására utaló "y" végződését, így azontúl Görgei formában írt alá. Ugyanakkor kiemelendő, hogy „Az Életem és működésem” című művön - mely 1911-ben, tehát még a szerző életében jelent meg egyetlen magyar kiadásban - a Görgey név olvasható, „y”-al. A másik lényeges tény a kérdést illetően, hogy Görgey István (a tábornok testvére), aki végül is visszaipszilonosította bátyjának a nevét, így írt az „y” kontra „i” témakörről:

 

 „A pesti radikális hírlapok, miket naponta mohón olvasgattunk, egy napon avas obskuritásnak minősítvén a régi nemesi családnevek hagyományos ódon ortográfiáját, én rögtön kapacitálva, kezdtem nevemet a végén ipszilon helyett csak i-vel írni – meg nem gondolván, hogy ez tulajdonképpen nem egyéb, mint következetesség az elvem ellen – egy múlékony új divat hebehurgya követése; a család többi idősebb tagjai szemében pedig a család tiszteletre méltó múltjának, a tradíciónak, a név megváltoztatásában magának a család egységének a semmibe vétele s a család neheztelésének a kihívása. Azonban Artúr bátyám, meglátván új divatú aláírásomat, ellenvetés nélkül legott követte példámat; azt mondta: kettőnknek minden csekélységben is egyetértőleg kell eljárnunk. – Hogy bátyám is követte példámat: ennek aztán már komolyabb következménye lett – amit persze álmában sem láthatott előre. A ma már történelmi beccsel bíró okiratok egész tömege az ő aláírását i-vel a végén mutatja, míg testvéreink és ezek gyermekei, sőt tulajdon feleségeink is a nemzetség többi tagjaival a régi helyesírást követik, és végre magunk is okosabbnak találtuk az egykori következetlenséget egy indokoltabb új következetlenséggel reparálni.”) Forrás: Katona Tamás mek.oszk.hu

 

A fentiek tükrében úgy véljük, hogy mind a Katona Tamás által preferált „y”, mind a Hermann Róbert által használt „i” betűs írásmód helyes tehát. /Az alábbi képen Görgey Artúr látható, Barabás Miklós festményén, 1849-ben./

Görgey Artúr élete, „Isten veled, Görgei”

/Hermann Róbert írása/

 

Görgei Artúr a Felvidék egyik legrégibb, evangélikus vallású nemesi famíliájának sarjaként, családja harmadik fiúgyermekeként 1818. január 30-án a szepességi Toporcon látta meg a napvilágot. (1848 augusztusától – szakítandó a nemesi előjogokkal – i betűvel írta a nevét.) Apja Görgey György, anyja Pertzian (Perczián) Erzsébet Vilma szepesi polgárlány volt. Három testvére volt: Guidó, Ármin és István. Közülük Ármin honvéd alezredes, István százados volt a szabadságharc hadseregében; Guidó ugyanakkor az osztrák pénzügyminisztériumban volt tisztviselő. 1832-ben a cs. kir. 60. (Wasa) gyalogezred hadapródjaként a tullni cs. kir. utásziskolába került. Tanulmányai elvégzése után előbb a bécsi magyar nemesi testőrségnél, majd a 12. (Nádor) huszárezredben szolgált. 1845 júliusában kilépett a hadseregből. Bár a katonai pályára csak a család rossz anyagi helyzete miatt lépett, s hivatásával szemben – különösen csapattisztként – mély ellenszenvet táplált, minősítési lapján parancsnokai mégis úgy jellemezték, mint aki nagyon sok természetes tehetséggel bír, a fegyvergyakorlatokban, felszerelésben és kiképzésben nagyon ügyes, buzgó, igyekvő és takarékos; nem iszákos, kártyás, adósságcsináló, vagy veszekedő; dicsvágyó és szerény; a szolgálatban megbízható és szeret is alkalmaztatni.

Meglehetősen hosszú katonai szolgálata alatt összesen egyszer volt fenyítve, a legénységgel is egyetlenegyszer volt konfliktusa. Két huszárja bevette magát egy csapszékbe, s egy társukkal megüzenték Görgeinek és tizedesüknek, hogy feltett szándékuk őket lelőni. Görgei erre néhány huszárt vett maga mellé, körülvétette a kocsmát, majd előbb megpróbált a huszárok lelkére beszélni. Amikor ezek lövésekkel feleltek, Görgei is tüzet vezényelt, s a két szökevény egyike holtan maradt a helyszínen. Volt tiszttársai mindegyike úgy jellemezte őt, mint cinikus, független és büszke jellemet, s mint aki mindig első akart lenni és első is volt a tanulmányokban. Egy tullni osztálytársa szerint száraz és rideg volt, s nem tudta soha olyannak elfogadni az embereket, amilyenek azok valójában voltak. Szigorú volt önmagával és nagymértékben másokkal szemben is kíméletlenül ostorozott minden gyengeséget.

1845-ben rangjának megtartásával kilépett a cs. kir. hadseregből. Prágában az egyetemen kémiai tanulmányokat folytatott, 1848-ban hazatért Magyarországra. 1848. június 13-án kinevezték a Győrben szerveződő 5. honvédzászlóalj századosává. A nyár folyamán fegyverbeszerzési és -gyártási tárgyalásokat folytatott Bécsújhelyen és Prágában, s kidolgozta egy magyar lőkupak- és gyutacsgyár terveit. 1848. augusztus 27-én a tiszánin-neni önkéntes mozgó nemzetőrség szolnoki táborának parancsnokává nevezték ki, egyben előléptették honvéd őrnaggyá. Szeptember 24-től a Csepel-sziget, majd a kelet-dunántúli népfelkelés parancsnokaként a Roth vezérőrnagy vezette horvát hadosztály elleni hadműveleteket irányította. Szeptember 30-án hazaárulás vádjával kivégeztette Zichy Ödön grófot, Fejér megye volt adminisztrátorát. Fontos szerepet játszott Roth hadosztályának október 7-i fegyverletételében. Ez volt a szabadságharc méreteit tekintve legnagyobb győzelme: több mint 9000 ellenséges katonát sikerült kikapcsolni a további hadműveletekből.

Október 7-én Görgeit ezredessé, 11-én vezérőrnaggyá léptették elő, ám ez utóbbi kinevezést nem hozták nyilvánosságra. Az újdonsült ezredes a lajtai tábor dandárparancsnokaként kisebb sikereket aratott, s az október 30-i schwechati csatában ő vezette az elővédet. A csata után Kossuth nyilvánosságra hozta tábornoki kinevezését, s november 1-jén kinevezte a feldunai hadtest parancsnokává.

Görgei részt vett a február 26–27-i kápolnai csatában, előbb a bal-, majd a jobbszárnyat vezényelte. Március 3-án Tiszafüreden Szemere Bertalan főkormánybiztos a tisztikar kívánságára a leváltott Dembinszky helyére őt nevezte ki a fősereg ideiglenes fővezérévé. Ezt a pozíciót március 8-ig töltötte be, amikor Kossuth Vetter Antal altábornagyot nevezte ki fővezérré. Ugyanezen a napon a felvidéki hadjáratért megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. Vetter Antal fővezér betegsége után, március 30-án Kossuth őt nevezte ki ideiglenes fővezérré. A tavaszi hadjárat két szakaszának terve azon a felismerésen alapult, hogy a hadszíntér egészét tekintve az ellenség erőfölényben van, tehát részenként kell megverni. A hadjárat első szakaszában az immáron Gáspár András ezredes, majd tábornok vezette VII. hadtestnek jutott az a feladat, hogy Hatvan környékén tüntetve vonja magára az ellenség főerejét, míg a másik három magyar hadtest (I., II., III.) egy délnyugat–északnyugati kerülővel az ellenséges csoportosítás hátába kerül.

A hadjárat első szakaszában Windischgrätz kicsúszott a harapófogóból. Annyi irányból kapott ugyanis hírt a magyarok előnyomulásáról, hogy végül – biztos, ami biztos alapon – a főváros előtt vonta össze erőit. Taktikai szempontból azonban a magyar hadsereg bizonyult sikeresebbnek. Az első három ütközetet (április 2., Hatvan, április 4., Tápióbicske, április 6., Isaszeg) a magyar hadsereg nyerte, s ebben Görgeinek komoly szerepe volt. Mind a tápióbicskei, mind az isaszegi csatában az ő személyes fellépése állította meg a visszavonulást, s az általa előrerendelt tartalékoknak köszönhetően lett a magyar seregé a győzelem. A hadjárat második szakaszában az Aulich Lajos vezérőrnagy vezette II. hadtestnek, illetve Kmety György és Asbóth Lajos ezredes hadosztályainak jutott az a feladat, hogy Pest előtt tüntetve kössék le a cs. kir. főerőket, míg a magyar fősereg többi része egy északnyugat-délnyugati irányú kerülővel eléri Komáromot, felmenti az ostromlott erődöt, átkel a Duna jobb partjára, ezzel a főváros feladására kényszerítve a cs. kir. csapatokat.

A második szakasz stratégiai szempontból csaknem teljes sikert hozott. A fősereg két nagyobb összecsapás (április 10., Vác, április 19., Nagysalló) után elérte és felmentette Komáromot, majd április 26-án az ostromzár feltörését az időközben Budapestről nyugat felé elvonuló cs. kir. fősereggel vívott csatában teljessé tette. Ezzel a győzelemsorozattal a Felvidék és a Dunántúl nagy része felszabadult. A hadjárat mindkét szakaszának haditerve egy hajszálon lógott. Görgei azonban jól becsülte meg ellenfelei hadvezéri kapacitását, s ahogy mondta, „Windischgrätz herceggel szemben már megengedhet ilyesmit magának az ember”.

Közben április 14-én Kossuth neki ajánlotta fel a hadügyminiszteri tárcát, amelyet Görgei május 1-jén elfogadott. Május 21-én, 17 napi ostrom után bevette Buda várát. A dicsőség ízét azonban megkeserítették a készülő orosz beavatkozásról érkező hírek. Május 16-án a Borsod megyei Dédesen képviselővé választották. Június 1–27. között több ízben személyesen vezette a hadügyminisztériumot, de a két feladat, a fővezérség és a hadügyminiszterség együttes betöltése meghaladta erejét. A hadsereg élén már nem azok a tábornokok álltak, mint a tavaszi hadjáratban, s Görgei jelenlétére nagyobb szükség lett volna a hadseregnél, mint a minisztériumban. Június 20–21-én Zsigárd és Pered térségében támadást indított a Vág mentén felálló cs. kir. csapatok ellen, de egy beérkező orosz hadosztály, illetve az egyik magyar hadtest tétlensége miatt a támadás sikertelen maradt.

Ezután azt javasolta a kormánynak, hogy a fősereget Komáromnál összpontosítsák, s az orosz főerők beérkezése előtt indítsanak döntő támadást az osztrákok ellen. A kormány el is fogadta a tervet, de négy nap múlva, a cs. kir. fősereg 1849. június 28-i győri áttörését követően, Görgei távollétében a magyar hadsereg Tisza–Maros-szögi összpontosítása mellett döntött, s Görgeit a seregével való azonnali levonulásra utasította. Görgei, még mielőtt e tervet közölték volna vele, levélben tudatta Kossuthtal, hogy továbbra is a komáromi összpontosítás szellemében kíván működni, tehát a győri vereség miatt nem változtatta meg elhatározását. Amikor azonban megérkezett az új haditervet hozó küldöttség, szóban megígérte, hogy engedelmeskedni fog a távollétében hozott határozatnak. A küldöttség érkezése előtt írott levél azonban a delegáció visszaérkezése után került Kossuth kezébe, aki azt a küldöttségnek adott szóbeli ígéret visszavonásának tekintette, s leváltotta Görgeit a fővezérségről.

Július 2-án a komáromi csatában súlyosan megsebesült: egy gránátszilánk az agyvelejéig felhasította a koponyáját. Napokig élet és halál között lebegett. Július 15-én Vácnál beleütközött Paszkevics tábornagy orosz csapataiba. Azt a jelentést kapta, hogy a várostól délre és délkeletre az orosz hadsereg főoszlopa állomásozik, s így az áttörés lehetetlen. Elhatározta, hogy nem erőlteti azt, hanem kitér az orosz fősereg elől, s egy északi kerülővel próbálja meg elérni a Tiszát. A terv kockázatos volt, de azzal kecsegtetett, hogy az orosz főerőket sikerül elvonni a főhadszíntérről.

A nyári hadjárat volt Görgei hadvezéri pályájának csúcspontja. Pedig a reménytelenre vállalkozott: a hadászati külső vonalon mozogva próbálta megkerülni a többszörös túlerőben lévő ellenséges hadsereget, saját erőinek négyszeresét, az orosz–osztrák intervenciós erők egyharmadát. E hadmozdulattal három hétre megállította a legnagyobb ellenséges csoportosítás előnyomulását. Amikor pedig helyzete veszélyessé vált, irtózatos gyalogmenetekkel megelőzte a bekerítő orosz csapatokat, s megindult az összpontosítás új helyszíne, Arad felé. Az egy hónapos hadjárat alatt a feldunai hadsereg nyolc ütközetet vívott, s ebből csupán egyet veszített el. Maga Miklós cár is csodálkozott azon, „hogy Görgei Komárom elhagyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek előbb a jobb-, aztán a balszárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel”.

Az Aradra érkező Görgei mögött az orosz fősereg többnapi járóföldre lemaradt. Ha a Szegedet kardcsapás nélkül kiürítő Dembinszky altábornagy vezette déli fősereg a kormány utasításai ellenére nem Temesvár, hanem Arad felé vonul vissza, az így egyesíthető magyar hadsereg a siker reményében szállhatott volna szembe Haynau táborszernagy cs. kir. főseregével. Nem ezt történt. 1849. augusztus 9-én, Görgei Aradra érkezésének napján a Dembinszky helyett a fővezérséget átvevő Bem altábornagy Temesvárnál csatába bocsátkozott. Az összecsapás vereséggel végződött, főleg azért, mert Dembinszky a támadás előtt Lugosra küldte a lőszertartalékokat, s erről nem értesítette Bemet. A csatát követő visszavonulás során a déli főserege csaknem teljesen felbomlott.

Az összpontosítás s egy utolsó, Haynau feletti győzelem lehetősége ezzel odaveszett. Görgei számára nem maradt más, mint az oroszok előtti fegyverletétel.
Az Aradon összpontosult feldunai hadsereget északról és délről egyaránt túlerőben lévő ellenséges csoportosítások fenyegették. A magyar seregnek egy csatára elegendő lőszere sem volt. Az oroszokkal kezdeményezett tárgyalások során az orosz fővezérség már a temesvári vereség előtt is csak a feltétel nélküli megadásról volt hajlandó tárgyalni. Az osztrákok előtti fegyverletétel, Haynau eddigi magatartása miatt, szóba sem jöhetett.

A temesvári vereség hírének vétele előtt a magyar minisztertanács tagjai is úgy határoztak, hogy az oroszok tárgyalási vagy közvetítési készségének hiánya esetén az egyetlen megoldás az oroszok előtti fegyverletétel. A temesvári vereség után Kossuth augusztus 11-én Görgeit nevezte ki fővezérré, majd a katonai és polgári teljhatalom birtokosává, aki ezek után haditanácsra hívta össze tisztjeit, s közölte velük: a további ellenállásnak nincs értelme, ezért az oroszok előtti fegyverletételt javasolja. Felolvasta Rüdiger orosz tábornokhoz ebben az értelemben írott levelét, amelyben kérte, hogy bajtársait ne szolgáltassák ki az ellenség bosszúvágyának. „Talán elég lesz, ha egymagam leszek annak áldozata” – írta. Majd a határozathozatal idejére elhagyta a termet.

A közel 70 tiszt két kivétellel az oroszok előtti fegyverletételre szavazott. Görgei augusztus 13-án hadseregével a világosi várhoz közeli szőlősi mezőn letette a fegyvert az oroszok előtt. Amikor ellovagolt a III. hadtest katonái előtt, s azok még utoljára megéljenezték, Görgei vasidegei is felmondták a szolgálatot, s sírva borult lova nyakára. „Isten veled, Görgei!” – szólt a búcsú.

A tábornok abban reménykedett, hogy az orosz hadsereg biztosítani fogja a magukat megadók életét. Miklós orosz cár követelésére augusztus 22-én amnesztiát kapott, s a karinthiai Klagenfurtba száműzték. 1852-ben előbb németül, majd angolul és olaszul is megjelentek emlékiratai. Miután az osztrák kormány minden megélhetési forrásától megfosztotta, 1854. augusztus elején havi járulékért folyamodott, amelyet szeptember 6-tól kezdve kapott meg. 1867 februárjában, majd május 8-án emlékiratokat írt Deák Ferencnek a magyar haderő reformjáról. Ebben az évben tette közzé Gazdátlan levelek című munkáját is. Először 1867. július 20-án tért haza. Előbb különböző munkákat vállalt, majd 1884-től a Tisza-kormánytól kapott altábornagyi nyugdíjból élt. 1884. március 30-án 207 volt honvéd nyilatkozatban jelentette ki, hogy nem tartja Görgeit árulónak. Élete hátralévő éveit Visegrádon, illetve Budapesten töltötte. 1916. május 21-én, Buda visszavételének 67. évfordulóján, 98 éves korában halt meg Pesten.

Móricz Zsigmond „élő vértanúnak” nevezte, s tény, hogy életben maradásával rosszabb sors jutott neki, mintha kivégezték volna. 67 évvel élte túl 1849-et, 1916-ra szinte valamennyi egykori harcostársa meghalt már. Az árulási vádról azóta kiderült, hogy a politikai manipuláció és a nemzeti naivitás sajátos keveréke volt csupán, nem a tények által megalapozott állítás. Pedig Görgei nem a magyar szabadságharc árulója, hanem legjobb hadvezére volt. Olyan katona, amilyet Hadik András óta, s azóta sem hordott hátán ez a föld.

Hermann Róbert (Forrás: Magyar idők, 2016.03.15.)