.
    

   

A Kádár-korszak

A Kádár-korszak

/Harmat Árpád Péter/

 

A Kádár János nevével fémjelzett korszak az 1956-os forradalom leverésétől egészen 1988 májusáig tartott, amikor Kádárt félreállította az MSZMP felső vezetése nevében Grósz Károly. Ebben a 32 esztendőben Magyarország élén és az állampártként működő Magyar Szocialista Munkáspárt első számú vezetőjeként (1957-1985 közt a Központi Bizottság első titkáraként, majd 1985-1988 közt főtitkáraként) Kádár János irányította hazánk bel- és külpolitikáját.

A Kádár-korszak két nagy szakaszra osztható. Az elsőt, amely névadójának hatalomra kerülésétől 1962-1963 –ig tartott, a forradalmárokkal való véres leszámolás, a diktatúra intézményrendszerének restaurálása, Kádár személyi hatalmának a megszilárdulása és végül a rendszer nemzetközi elismertetése jellemezték. A második nagy szakasz, amely alatt az úgynevezett „kádárizmus” stabilizálódott, és megkülönböztető jegyei karakterisztikussá váltak, az 1960-as évek elejétől az 1980-as évek végéig a rendszer bukásáig tartott. [1]

Melyek voltak ezek a bizonyos „megkülönböztető jegyek” melyek a szocialista táboron belül egyedivé tették Kádár rendszerét? Mindenek előtt a totális jelleg enyhülése, a gazdaság, oktatás, tudomány, kultúra … stb bizonyos mértékű önállósulásának engedése, a tervgazdálkodás reálisabbá tétele, és a társadalom depolitizálása volt. Az utóbbit illetően egy sajátos alku jött létre Kádár és a lakosság közt, melynek lényege egyetlen mondatba sűríthető: „ha a magyar társadalom elfogadja az MSZMP megkérdőjelezhetetlen elsőbbségét, a Varsói Szerződéshez való feltétlen hűséget és távol marad a politikától, lemond az országos ügyekbe való beleszólás követelésétől, akkor a szocialista tömbön belül a legenyhébb, puha diktatúrában részesülhet (a „legvidámabb barakk”).

Ez volt a „kádári alku” és bizony a hallgatásnak meg volt a jutalma: Kádár idején  nem lehetett hajléktalan embereket látni, alig volt munkanélküliség (hiszen a rendszer presztízs okokból a teljes foglalkoztatást tűzte zászlajára, akár még értelmetlen álláshelyek megteremtésével is), de tény, hogy nem akadt hiteleibe belefulladó család, és nem nagyon volt bűnözés sem. Ellenben minden kismama otthon lehetett gyermekével 3 évet, aki akart dolgozhatott, mindenkit elláttak a korházak, nem léteztek több hónapos várólisták, a gyermekek biztonságban nőhettek fel és az iskola - bár kötelező szervezetekkel (pl.: úttörők) - de mégiscsak megnyugtató módon gondot viselt az utódokra. Volt ingyenes iskolafogászat, voltak olcsó tankönyvek és egyenlő esélyeket biztosítottak a továbbtanulásra, mely nem függött a szülők vagyoni helyzetétől. A 60-as évektől nagyarányú lakásépítések zajlottak, így bárki juthatott saját otthonhoz. A rendszer támogatta a leszakadozókat, gondoskodott a nincstelenekről. Persze mindennek ára volt (erről bővebben később).

Kádár élete

Az általa "fémjelzett" rendszer kiépülése közben maga Kádár nem gyűjtött vagyont, életmódja pedig alig különbözött a hétköznapi emberek életszínvonalától. Átlagos ruhákat hordott és a dohányzás mellett csak a vadászat jelentett szenvedélyt számára és persze az ultizás, melyet egészen a 70-es évek kezdetéig nagy örömmel folytatott. Gyermektelenül élt, egyszerű módon feleségével Tamáska Máriával, akivel 1949-ben házasodtak össze.

Kádár egy vadászaton Brezsnyevvel, 1965-ben

Kádár életútja egyébként egyszerűen indult: 1912-ben született a Monarchia tengerpartján, Fiuméban Czermanik János néven. Anyja egyszerű szobalány, apja kisbirtokos volt, aki épp katonaként szolgált Fiuméban, mikor rövid "afférba" kezdett a csinos cselédlánnyal és nem vette nevére a viszonyból született gyermeket. Kádár János fiatalkorát Pesten töltötte és írógépműszerész lett. Miután a főváros munkások közé került, 19 évesen megismerte a kommunizmust. Azonnal belépett a pártba és 20 évesen már Horthy börtönét is megjárta. A második világháború alatt már kisebb vezetője lett az SZDP ifjúsági tagozatának, majd 1943-ban a párt legfelső vezetésébe is bekerült. Mozgalmi neve ekkor lett Kádár, a Csermanek helyett. Az 1948-as év vízválasztó lett számára, ugyanis a háború után a szovjetizálás időszakában belügyminiszteri kinevezést kapott. Ám a nagy előrelépést rögtön egy hatalmas bukás követte: 1951-ben letartóztatták, mert Rákosiék szerint az engedélyével túl sok "rendszeridegen" (tisztázatlan múltú) tisztviselő kaphatott fontos beosztást a tanácsrendszerben. Bár úgy tűnt, akár életfogytig is börtönben ülhet, viszonylag gyorsan megbocsátottak neki: 1954-ben kiengedték és az 56-os forradalom előtt újra PB tag lehetett.

A forradalom és szabadságharc alatt egy ideig Nagy Imréékkel tartott, ám 1956 november 1-én, a forradalom 10. napján fordult nála a kocka: eltűnt és mint utólag kiderült: az oroszok hívásra a Szovjetunióba távozott. November 3-án Ungváron személyesen találkozott Hruscsovval, aki megbízta a forradalom leverése utáni rendteremtésel. A feladatot elvállalta és a megtorlások alatt Biszku Bélával közösen 230 kivégzést hagyatak jóvá. Feladatát jól végezte, Hruscsov bizalmát is elnyerte így ő maradt az ország vezetője az elkövetkező évtizedekre is. A megtorlások után 1963-ra konszolidálódott az ország és Kádár közkegyelemben részesítette a maradék 56-os bebörtönzött javarészét. Elkezdődhetett a valódi Kádár-korszak, ami azonban soha nem tudta teljesen feledtetni azt a bizonyos 1-2 évet Kádár életéből (1956 környékén), amikor tevékeny szerepet vállalt saját népe elleni megtorlásokban és ami élete végéig kísértette őt, egészen halálos ágyáig.

A kezdetek

A kádári konszolidáció 7 éve (1956-1963) alatt már megmutatkozott a jellegzetesen kádári kompromisszum: kétségtelenné és megkérdőjelezhetetlenné vált az egypárt rendszert és a szovjet-hűség (melyet 1957-ben májusában megkötött szovjet-magyar államközi szerződés is megpecsételt a szovjet csapatok ideiglenes itt tartózkodásáról) ugyanakkor Kádár elhatárolódott az 56 előtti sztálinizmustól és ÁVH féle rémuralomtól. (Ezek el nem tűrését állítólag már 1956-os kinevezésekor kijelentette Hruscsovnak.)

Hruscsov, Kádár és Münnich egy 1957-es pártkongresszuson

A Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) utódjaként 1957-ben megalakult a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ), a párt ifjúsági szervezete. Még 1948-ban létrejött Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT), megalakult a munkásőrség és az úttörő szövetség. A konszolidáció alatt befejeződött (1961-re) az erőszakos téeszesítés, a magyar földek 90% -a állami gazdaságok és TSZ –ek kezébe került. Közben ugyan megmaradt a tervgazdálkodás rendszere, de a rákosista nehézipari fejlesztések helyett már ésszerűbb keretek közt inkább a könnyű-, és élelmiszeripar élvezte az állami támogatások nagyobb részét.

A konszolidációt az 56-os letartóztatottak amnesztiája zárt. 1963 márciusában ugyanis Kádár János kiadta a már említett 1963 évi 4. törvényerejű rendeletet, melyben közkegyelmet hirdetett az  56 -os forradalom letartóztatottjai számára. A rendelet alapján 3480 ember szabadulhatott a kommunista börtönökből! (Többek közt ekkor távozhatott a börtönből Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök és Bibó István a rendszerváltás gondolatiságának elindítója is.)

A Kádár rendszer másik oldala

A Kádári időkre a 60-as évektől jellemző (bevezetőben is említett) viszonylagos anyagi biztonság és relaítv jólét árát  keményen megfizettette a lakosság azzal, hogy a szabadságot azért korlátozták, a válallkozó kedvű embereket visszaszorították, és az államot 1973 és 1988 közt végzetesen eladósították. (Az 1972-es esztendőben Magyarországnak a tőkés országokkal szemben fennálló tartozása már 1 milliárd dollár körül mozgott.) Diktatúra érvényesült hazánkban, egy felpuhított, elviselhető formába öntött politikai elnyomás, amolyan kádáros "light" változatban, de mégis csak diktatúra. Hofi Géza poénjait és rendszert kritizáló előadásait, vicceit eltűrték és a Tanú című film is elkészülhetett 1969-ben, sőt be is mutathatták 1977-ben, majd 1979-ben. De ezeket a kivételeket leszámítva a "fogd be a szád, dolgozz,és akkor nem lesz baj" elve mentén élt az ország lakossága.

Az érett Kádárizmus (1963-1979)

Az 1963 utáni engedékeny időszakot a „puha diktatúra” jellemezte Magyarországon: már nem volt kötelező vakon hinni a kommunizmus nagy eszméjében és a rendszer tökéletességét hangoztatni, de továbbra is tilos volt támadni vagy kritizálni a fennálló politikai kereteket. Ez volt az „aki nincs ellenünk az velünk van” politikája. Ezt a sajátos, lazább szocializmust nevezték gulyáskommunizmusnak is. Ekkoriban alakult ki az államvezetés sajátosan kettős rendszere az 1949-es alkotmány gyakorlati megvalósítása. A hagyományos, szabad, nyugati köztársaságokra is jellemző demokratikus szervek mellett, mint parlament vagy kormány, létezett egy másik rendszer is: a pártszervezet, mely elsőbbséget élvezett. Ennek élén állt a pártfőtitkár (Kádár), és a Központi Bizottság illetve a Politikai Bizottság. Ezek mellett működött a Pártkongresszus és legalsó szinten a megyei, városi pártfőtitkárságok, városi tanácsok. Létezett még az Elnöki Tanács is, mely a hagyományos és pártszervek közt helyezkedett el és a legfontosabb ügyekben döntött. A valódi, fontos és fajsúlyos kérdésekben - persze Moszkvával folyamatosan egyeztetve - Kádár pártfőtitkársága és a Politikai Bizottság döntött. A Központi Bizottságot sokkal ritkábban hívták össze és a pártkongresszus is csak ritkán működött.

Gazdasági reformok 1968-ban

A 60-as évek végére a pártvezetők egy része hatékonyságnövelést javasolt Nyers Rezső, Fehér Lajos és Fock Jenő kezdeményezésére. 1968 január 1-én meghirdették az "új gazdasági mechanizmus" programját, mely 4 évig működött. A reform időszakban célul tűzték ki a tervgazdálkodás szüneteltetését, az árak és bérek inkább piaci, mint központi meghatározását, a háztáji földek nagyobb mértékű engedélyezését (a TSZ tagok saját földet is kialakíthattak és maguk hasznára eladhatták az ott termelteket) és a sokkal nagyobb önállóság biztosítása az állami vállalatoknak. A Brezsnyev körüli és haza keményvonalas kommunisták azonban 1972-ben (részben a csehszlovákiai események hatására) leállították a reformokat. Ebben fontos szerepe volt a magyar keményvonalasok vezérének, az 56-os megtorlások vezetőjének, a PB -tag és KB-tiotkár Biszku Bélának és Komócsin Zoltánnak. Ők ásták alá elsősorban a reformokat Moszkvában, elérve azok leállítását. (Kádár 1978-ban félreállította Biszkut, 1980-ban a PB -ből is kizáratta.) Az új gazdasági mechanizmus azért elérte az ország modernizuálását, 1973-ban az egy főre jutó GNP elérte az európai átlag 89% -át

Az eladósodás

Az 1968-1972 közti reformkísérletet az 1973-as pénzügyi válság követte. Ez a krízis a Közel-keleti háborúk nyomán világszerte megjelenő olajválsággal függött össze. A hazai pártvezetés 1973-tól kezdve rendszeresen kapitalista országokból származó – elsősorban japán – banki hiteleket vett fel a gazdasági hiány pótlására. Mindez persze a lakosság előtt titokban lett tartva, ahogyan az államadósság évről évre zajló drámai növekedéséről sem beszélt soha a kádári vezetés. Pedig valójában csak a Nemzetközi Valutaalap és Világban kölcsönei mentették meg Magyarországot az államcsődtől. Az ország adósságállománya 1973-ban még 1 milliárd dollárt tett ki, majd 1975-re elérte a 3,1 milliárdot, végül 1980-ra a 9,1 milliárd dollárt.

Újabb reformkísérletek 1977-1981

1977 októberében az MSZMP Központi Bizottsága újra visszakanyarodott a reformkoncepcióhoz. Bár a gazdaságirányítás decentralizálását célzó intézkedések sorra követték egymást, valódi koncepcióvá, válságkezelő, a válságból kivezető programmá azonban az alapok érintetlenül hagyása miatt nem válhattak. 1979-80 -ban termelői és fogyasztói árreformot hajtottak végre (versenyárakat teremtve), majd lényegében befagyasztották a reálbéreket. Az 1981 szeptember 25-i rendelet értelmében új vállalkozási formaként megjelent a "kisvállalat". Ennek már nem adhatott közvetlen utasítást sem a miniszter, sem valamely országos szerv vezetője, sem a helyi tanács. Lehetővé vált, hogy leányvállalat formájában vállalat is alapíthasson vállalatot. Vállalati tanácsok alakultak, létrejöttek az első gmk -k. Ugyanakkor az adósságnövekedés nem állt meg, ráadásul hibás beruházások is kezdődtek. Az 1977 szeptemberében aláírt magyar-csehszlovák egyezmény értelmében több mint tíz év alatt Bősön (Gabcsikovo) és Nagymaroson vízierőművet és hajózsilipet tartalmazó vízlépcsőt terveztek építeni 50-50 százalékos részvétellel. A két erőműnek összesen 880 megawatt teljesítményt kellett volna elérnie. A tiltakozás országos méreteket öltött hazánkban. [2]

A Kádár-rendszer bukása (1979-1988)

Az egypártrendszerrel szemben elégedetlen magyar gondolkodók és értelmiségiek már az 1970 –es években megkezdték aktivizálódásukat, eleinte magánlakásokon tartott titkos eszmecserék és szamizdat irodalom (illegális, a pártállami rendszert kritizáló kis példányszámú kiadványok) nyomtatásával. A 70-es évek kimagasló demokrata gondolkodója volt Bibó István (1911-1979) jogász, egyetemi tanár, író, majd a harmadik Nagy Imre kormány minisztere, végül a 70-es években (haláláig) a KSH könyvtárvezetője. A korán kialakuló ellenzék két jelentős táborra oszlott, az egyiket urbánus- a másikat népi ellenzéknek nevezték. Az előbbi tagjai ifjabb Rajk László és Kis János filozófus köré csoportosulva, 1981 –től a Beszélő című szamizdat-folyóirat szerkesztésében, olvasásában és terjesztésében vettek részt. A pártállam megszűnését követelők másik táborát a népi ellenzék alkotta, Csoóri Sándor és Illyés Gyula köré csoportosulva. Megindult az ellenzék megszerveződése, és bizonyos biztató jelek is kialakultak, így például a Szent Korona közel 33 évnyi távollét után, 1978 január 5 –én visszatérhetett az USA –ból Magyarországra.

A nemzeti ellenzék 1987 szeptemberében rendezte meg az első lakitelki találkozót, melynek egyik fő célja az volt, hogy a hatalommal elismertesse az ellenzéki tevékenységet, ami egyben az ellenzéki bázist is kiszélesítette volna. Szokatlan és meglepő módon a találkozón egy olyan személy – Pozsgay Imre - is résztvett, aki a pártállam vezetésében aktív szerepet töltött be, a Hazafias Népfront főtitkáraként. 

Az ellenzék megszerveződése közben 1985 március 11 –én a szovjet pártfőtitkári székbe a korábbi idős kommunista vezetők – Andropov, majd Csernyenkó – helyére, az alig 54 éves, energikus Mihail Gorbacsov került. Az új orosz vezető meghirdette a kommunista párt és állam gazdaságának megreformálását, bevezette a glasznoszty ("nyíltság"), a peresztrojka ("átalakítás"), és az uszkorenyije (a gazdasági fejlődés "gyorsítása") programját. A szovjet enyhülés majd a hidegháborút lezáró amerikai – szovjet csúcstalálkozók lehetővé tetteék a Kelet-európai és magyar rendszerváltásokat is.

Kádár félreállítása

1988/89-ben sorra alakultak a pártok Magyarországon. A Kádár János által 1956 november 4 óta vezetett MSZMP - 32 év elteltével, 1988–ra - jelentősen meggyengült: sorozatosak lettek a kilépések, és egyre markánsabb erőt képviseltek az úgynevezett „reformkommunisták” mint Pozsgay Imre, Nyers Rezső, és Németh Miklós. A párton belüli reformereket az Új Márciusi Front egyesítette. A párt vezetőségén belüli személyi változások igényének hatására 1988 május 20-ra összehívták egy rendkívüli országos pártértekezletet. A sokak által történelminek nevezett pártmegbeszélés fontos változást hozott: Grósz félreállította a 76 éves Kádár Jánost, akit megfosztottak pártfőtitkári pozíciójától, illetve PB tagságától, és a jelképesnek tekinthető – korábban soha nem létező – pártelnöki tisztséget biztosították számára. Ezzel 1988 május 22-én kétség kívül véget ért a „Kádár-korszak”. Az MSZMP új pártfőtitkára és ezzel az ország legfőbb vezetője Grósz Károly lett, aki egy ideig – 1988 november 24-ig - a miniszterelnöki tisztséget is betöltötte.

Kádár Jánost 1988 tavaszán kétségtelenül félreállították. A megromlott egészségi állapotba került vezető lelkileg is megtört, ami meggyorsította leépülését. A halál 1989 július 6-án ragadta el (állítólag halálos ágyához papot hívatott). Távozásával kétségtelenül egy korszak zárult le végérvényesen.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom

  • [1] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004.
  • [2] Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos: 20.századi magyar történelem 1900-1994. Korona Kiadó, Budapest, 2001.
  • Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1–2. köt. (Szabad Tér – Kossuth, Bp. 2001–2003)