.
    

   

A kiegyezés (1867)

A kiegyezés (1867)

/Harmat Árpád Péter/

 

Az Ausztria és Magyarország közt 1867-ben létrejött kiegyezés népünk történetének egyik sorsfordító eseménye volt. A kiegyezési törvényekkel lezárult ugyanis az 1848/49 –es forradalomhoz és szabadságharchoz kötődő (és az követő) osztrák-magyar ellenségeskedés időszaka és egy teljesen új korszak, a dualizmus vette kezdetét. Ebben a fél évszázados időszakban ugyan rendszeresek voltak a viták Bécs és Buda közt, de mégis egy jól működő, prosperáló és Európával lépést tartó állam-komplexumban fejlődhetett Magyarország. De hogyan is jöhetett létre a kiegyezés? Miként váltott át az együttműködésre a magyar közgondolkodás, mikor az 1849 nyarán még sokkal inkább gyűlölködés jellemezte Bécshez fűződő viszonyunkat!

A neoabszolutizmus évei

Szabadságharcunk leverését követően a fiatal császár bizalmát élvező Haynau táborszernagy majd egy éven keresztül vezette a megtorlásokat Magyarországon. 1850-ben azonban leváltásra került a bresciai hiéna, és jött a neoabszolutizmus évtizede (1850-1859). Az Alexander Bach belügyminiszter „fémjelezte” korszakban, teljes volt hazánkban az elnyomás. Ugyan a bécsi udvar végrehajtotta a haladáshoz elengedhetetlen reformokat, - mint a  jobbágyfelszabadítás (1853), közteherviselés (1850) és ősiség eltörlése (1852) – ám eközben mellőzték a magyar vármegyéket, az országgyűlést és a teljes magyar nemességet (az értelmiségi rétegekkel együtt).

A magyar ellenállás (1850-1859)

Az osztrák elnyomással szemben a magyarok ellenállásának három formája alakult ki: a nyílt ellenállás (néhány esetben fegyveresen), a passzív ellenállás, Deák vezetésével és az emigránsok vezette ellenállás.

Ami a nyílt ellenállást illeti, három konkrét esetben a magyarok nyíltan is fellázadtak az osztrák önkény ellen: a Dunántúlon Noszlopy Gáspár volt honvédőrnagy és kormánybiztos vezetésével (1851-52 –ben), Makk József tüzérezredes kezdeményezésére 1851-ben, Kossuth támogatásával, és végül Libényi János szabólegény merényletkísérlete révén, 1853-ban, amikor a híressé vált magyar hazafi, a császár meggyilkolásával próbálkozott (késsell támadt rá a bécsi burgban).

Szintén a magyar ellenállás egy formájának tekinthető Széchenyi István fellépése 1859-ben. Ein Blick című röpiratában ugyanis (melyet a döblingi intézetből csempésztek ki) kigúnyolta a Bach rendszert. Írása válasz volt Alexander Bach öndicsérő irományára (címe: Rückblick.

Az igazán lényeges magyar ellenállást azonban Deák vezette és a „passzív ellenállás” megnevezéssel vonult be hazánk történelmébe. A vidéki birtokairól Pestre felköltöző Deák Ferenc vezette mozgalmat a következők jellemezték: adófizetés kollektív (közös) megtagadása, az állami beosztások, hivatalok vállalásának megtagadása és végül az egyéb állampolgári kötelességek megtagadása, például választásoktól távolmaradás, sorkatonai szolgálat megtagadása. Mivel a felsoroltakat tömegesen hajtották végre a Deákot követő fővárosi és vidéki lakosok, Ausztria számára nagyon komoly gondokat okoztak.

Meg kell még említeni az emigráció vezette ellenállást is, mely főleg Kossuth tevékenységéhez kötődik. Kossuth a szabadságharcot követően eleinte Törökországban élt, majd beutazta a világot, hogy támogatókat keressen a harc újrakezdéséhez. Eljutott Londonba és New Yorkba is. Végül Torinóban telepedett le. Itt alakította meg a Magyar Nemzeti Igazgatóságot (Klapkával és Telekivel közösen) és tárgyalt 1859-ben III. Napóleonnal arról, hogy támogatja a piemontiakat és felkelést szervez, ha csapataik elérik a magyar határt. A terv azonban végül meghiúsult, hiszen a háború gyorsan befejeződött. De a Kossuth vezette emigránsok mindig az Ausztriával szembeni ellenállás támogatói maradtak.

Az önkényuralom átmeneti enyhülése

A császár 1859 nyarán leváltotta Bachot és enyhített a magyarokkal szembeni önkényen, mégpedig három okból: egyrészt a birodalom külpolitikailag elszigetelődött, amikor a Krími háborúban cserbenhagyta az oroszokat, majd vereséget szenvedett Itáliában a franciáktól is; (Solferinoi csata); másrészt mert a német egység élére akart állni (Poroszországgal szemben) amihez kellett a magyarok támogatása is, végül pedig mert túl sokba került a magyarokkal szembeni besúgóhálózat és hivatalnokrendszer fenntartása. Mindezek miatt 1860 októberében az októberi diploma egy időre visszaállította Magyarország jogait (megyéknek és az országgyűléseknek a visszaállítása).

Újabb önkényuralmi időszak (1861-1866)

A jó viszony azonban nem tartott túl sokáig. Bach után Anton Schmerling lett az új belügyminiszter és 1861 februárjában kiadta a februári pátenst, mely igazi sértés volt a magyarok számára! Olyan birodalmi gyűlést terveztek ugyanis, melyben minden nép elküldhette a képviselőit, ám a magyarok csak 85-öt képviselői helyet kaptak, vagyis csak a helyek 25% -át kínálták fel a magyarságnak.

Az 1861-es magyar diétán nagy vita volta arról, hogy hogyan utasítsák el a javaslatot! Deák pártja (Felirati párt) egy egyszerű feliratban akarta elutasítani, meghagyva az esélyt egy későbbi egyezkedésre. Teleki pártja (Határozati párt) határozatban akarta elutasítani, elzárkózva a későbbi tárgyalásoktól. Deákék nyertek, így jött az újabb osztrák önkény kora!

A provizórium (ideiglenes állapot)

A magyar diéta feloszlatása után, 1861 és 1866 közt tartott a provizórium időszaka. Ez is önkényuralom volt, de már változásokat mutatott. Ausztria kezdte belátni, hogy ki kell egyeznie a magyarokkal, mert elveszítheti nagyhatalmi státuszát. Deák pedig elismerte: ha nem enged, akkor hazánk örökre szolganép maradhat.

Deák húsvéti cikke (1865)

A császár egy küldöttje megkereste Deákot a szállásán (pesti Angol Királynő szálló) és tárgyalni kezdtek. Megállapodtak abban, hogy ha Magyarország elfogadja, hogy Ausztriával közös legyen a hadügye, külügye és az ezeket finanszírozó pénzügye, akkor jelentős önállóságot kaphat. A megbeszélés után írta meg Deák a Pesti Naplóban híres húsvéti cikkét melyben egyértelművé tette: ha Magyarország hajlandó engedi az 1848-as követeléseiből és elismerni bizonyos Ausztriával közös ügyeket, alkotmányossága biztosított lehet. A cikk alapvető szemléletváltozást indított el Magyarországon.

Ausztria szintén másként tekintett a magyarokra, és a császár végre menesztette Schmerlinget újra lehetővé téve a magyar diéta működését. Az 1865-ben összehívott országgyűlést már három politikai erő alkotta: a kiegyezést szorgalmazó Deák-párt (és konzervatívok), a kiegyezésnél nagyobb önállóságot követelő Balközép párt, mely csak perszonáluniót akart Ausztriával és végül a kiegyezést mereven elutasító és teljes önállóságot akaró Szélsőbal.

A kiegyezés megkötése (1867)

A magyarországi erőviszonyok Deák álláspontjának felülkerekedését hozták. A diéta így végül bizottságot hozott létre a kiegyezési törvények előkészítésére, Andrássy Gyula gróf vezetésével. A bizottság azonban eleinte nem tudott önállóságot kiharcolni. Közben kitört a porosz-osztrák háború, és elhalasztották a tárgyalásokat. A háborút Ausztria elvesztette (Königratzi vereség) és a császár végleg belátta: ha a magyarokkal nem jut egyezségre, széthullhat birodalma. A tárgyalások újraindultak tehát és Ausztria kiegyezett Magyarországgal. Magát a kiegyezést pedig négy törvény rögzítette: 1867/XII, XIV, XV, XVI. törvénycikk.

  • Magyar kormány alakult (1867 február 17-én) magyar miniszterelnökké nevezték ki Andrássy Gyulát.
  • Kiegyezési törvények születtek (1867 május 27-én a diéta elfogadta az új jogszabályokat törvényeket: 1867/12,14,15,16.)
  • Végre magyar királlyá koronázták Ferenc Józsefet (1867 június 8-án)

A kiegyezés tartalma

  1. Közös ügyekről szóló rész: a hadügy, külügy, pénzügy a két országot összekötő közös ügy lett. Ezeket Magyarország csak Ausztriával együtt intézhette, a Pragmatica Sanctio szellemében.
  2. Közös szervekről szóló rész: az említett három terület miniszterei közösek lettek, és ha összeültek, akkor közös minisztertanácsot alkottak. Rajtuk kívül közös szervként működött még a két ország parlamentje által választott 60-60 fős delegációk évenkénti közös tanácskozása (hol Bécsben, hol Pesten). A tanácskozások többnyire a közös ügyek költségvetéseiről hoztak döntéseket.
  3. Ausztria és Magyarország egységéről szóló rész: Létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, mely két-központú, azaz dualista és alkotmányos királyságként működött. Dualizmus kora: 1867-1918
  4. Gazdasági kiegyezésről szóló rész (1867/16. törvénycikk): Ennek három fő része volt, mégpedig az első kimondta, hogy Ausztria és Magyarország a közös terheiket együtt fizeti (pl. államadósság és közös ügyek költségei) mégpedig 70 / 30 arányban. A második rész arról szólt, hogy a két ország vámközösséget alkot, vagyis együtt dönt az adókról, vámokról és közös pénzt használ. A harmadik rész pedig rögzítette, hogy a két ország parlamentjei 10 évente újratárgyalják, a gazdasági kiegyezés meghosszabbításának kérdését.
  5. Uralkodói garanciák: A kiegyezéshez kapcsolódott néhány sajátos rendelkezés is, melyekhez mereven ragaszkodott a császár és tanácsadói köre. Ezek az úgynevezett királyi biztosítékok - vagyis a hadsereg-vezetés főhadúri joga, a magyar parlamenttel szembeni előszentesítési jog és a diéta feloszlatásának királyi joga - eleve garantálták, hogy a Monarchia császára az 1848-as alkotmánynál erősebb mértékban tudja kezében tartani a magyar parlamentet és kormányt.

A kiegyezés új korszakot nyitott hazánk történelmében, a dualizmus fél évszázadát. Az Ausztriával szoros kapcsolatban, politikai-gazdasági összefonódásban eltöltött 51 esztendő, - vagyis az 1867 és 1918 közti időszak - értékelése ma már megosztja a szakértőket. Kétségtelen azonban, hogy Magyarország ebben a korszakban nem maradt le Európától, sőt kialakult a magyar ipar,  erősödött a magyar gazdaság és fejlődött a hazai tudományos élet is. Míg Deák hitt abban, hogy 1867 -ben a lehető legtöbbet értük el abból, amit a helyzet kínált, Kossuth óva intett a kiegyezéstől Cassandra levelében. A későbbi évtizedek pedig egyik kicsit mindkettejük várakozásait igazolták.

 

Harmat Árpád Péter