.
    

   

Nagy Lajos uralkodása

Nagy Lajos uralkodása

/Harmat Árpád Péter/

 

Az Anjou család sarjként, 1326 március 5 -én világra jött, Nagy Lajos király, aki Károly Róbert és Łokietek Erzsébet lengyel hercegnő házasságából született, kiegyensúlyozott Magyarországot vehetett át trónra kerülésekor. A kincstár tele volt, az államszervezet stabilan és jól működött, a magyar főnemesek pedig odaadó hűséggel készültek szolgálatára. Nagy Lajos 40 éven keresztül tartó uralkodása alig 4-5 kiemelkedő eseménnyel is jellemezhető, melyekre tanulmányainkból is jól emlékezhetünk: hadjáratok Nápoly és Dalmácia ellen, az Aviticitas (ismertebb nevén ősiség) kiadása, és a céhek illetve városok támogatása. Ha azonban sorban haladunk, akkor az 1342-ben trónra lépő uralkodó legelső feladata jelentette talán a legnagyobb kihívást az alig 16 éves ifjú számára. Legelső teendője ugyanis az úgynevezett „nápolyi kérdés” megoldása volt.

A nápolyi kérdés

Nagy Lajos apja révén (Károly Róbert) a nápolyi királyi család sarja volt. Károly Róbert Árpád-házi Mária (V. István lánya) és II. Anjou Károly unokájaként látta meg a napvilágot, és a Magyar Királyi trón megszerzése után egyik legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy a nápolyi trónt kisebbik fia – Endre - számára biztosítsa. Így amikor a kis Endre herceg 6 éves volt, megkötötte a híres Nápolyi alkut (1333) melyben megegyezett a családdal, hogy Endre nevű fia társuralkodóként felülhet Nápoly trónjára.

A társuralkodói státusz a nápolyi Anjouk rokoni kapcsolataiból adódott. Árpád-házi Mária és II. Károly házasságából három fiú született: Martell Károly (az ő fia volt Károly Róbert) Róbert (az ő unokája volt Johanna) és János (az ő leszármazottai voltak a Durazzói hercegek). A három ág közül Róbert ága volt a nápolyi trón örököse, így Károly Róbert ezzel az ággal kötött alkut 1333-ban. Az alkuban Johanna és Endre házasságáról és társuralkodásáról döntöttek. Az alku házassági része megtörtént, ám 12 évvel később 1345-ben, Johanna, - vagy jóváhagyásával hívei - megölették Endrét (aversai merénylet) A gyilkosság idején Károly Róbert már nem élt, csak Nagy Lajos, így rá maradt testvére megölésének megtorlása.

A nápolyi Anjouk családfája:

Az első nápolyi hadjárat Lajos 1347 novemberében indult meg Nápolyba, mintegy 1000 fős kíséretének élén. Felvonulása közben a kisebb-nagyobb városállamok tisztelettel és rokonszenvvel fogadták. 1348. január 11-én Lajos seregei Capua városánál tönkreverték a Tarantói Lajos, Johanna új férje által vezetett nápolyi seregeket. A capuai összeomlás után Johanna és családja hajón provence-i grófságába menekült, a Nápolyi Királyság pedig minden további kardcsapás nélkül Lajos hatalmába került.

Nápolyba való bevonulása előtt január 20-án Lajos Aversa városában fogadta rokonait, a három durazzói és két tarantói királyi herceget (Durazzói Károlyt, Lajost, ill. Róbertet, valamint Tarantói Fülöpöt ill. Róbertet). A jó hangulatú lakoma után azonban Lajos hirtelen számon kérte öccse halálát az abban nyilvánvalóan ártatlan Durazzói Károly hercegen (Johanna sógorán), akinek rövid úton a helyszínen a fejét vétette (második aversai tragédia); a többi herceget pedig fogságba vetette, majd Magyarországra küldte őket.

Lajos január 24-én vonult be Nápolyba lovon, sisakban – mint egy meghódított városba. Felvette a „Jeruzsálem és Szicília királya” címet és bizalommal, nagylelkű uralkodói intézkedésekkel igyekezett csillapítani a kedélyeket – hasztalanul. VI. Kelemen pápa nem ismerte el Lajost Nápoly királyának és kiközösítéssel fenyegette, de nem szakadt meg a kapcsolat közte és a Szentszék között. Közben szerte Itáliában elkezdett dühöngeni a Genovába behurcolt pestis, így Lajos – miután kijelölte helytartóit – 1348 májusának végén visszaindult Magyarországra. A magyar uralom néhány helyőrség kivételével hónapok alatt összeomlott a Nápolyi Királyságban, szeptember 17-én pedig Johanna is visszatért Nápolyba.

A második nápolyi hadjárat A kedvezőtlen nápolyi fejlemények hatására és pozíciójának újbóli megszilárdítására Lajos Nápolyba küldte a tehetséges Lackfi Istvánt. Ám a tehetséges és vitézi tulajdonságokkal rendelkező Lackfi nem tudta segíteni Nagy Lajos ügyét, így megindult a második nápolyi hadjárat. Lajos 1350 áprilisában hajókkal vágott neki a nápolyi útnak, így május 1-jén partra szállt Itáliában. Másfél hónapig szervezte seregeit, majd megindult Nápoly felé Melfi, Lucera és Benevento városokon keresztül. Lajos bevonult Salerno városába, majd Aversa várát vette ostrom alá. Tarantói Lajos időközben megerősítette Aversát, ezért az ostrom elhúzódott. Július 26-án felderítés közben Lajos súlyosan megsebesült: a bal lábába fúródott egy nyílvessző. Johanna ismét elmenekült Nápolyból, ezért Lajos az ostromot félbehagyva augusztusban bevonult a városba. Mérlegelte a helyzetét: a városban felkelés tört ki ellene, katonáit nehezen tudta fizetni és ellátni. Belátta, hogy hosszú távon nem tudja fenntartani hódításait, ezért hajlott a békére. Ugyancsak hajlott a megegyezésre Johanna is: anyagi nehézségeik miatt a háborút képtelenek voltak folytatni Lajos király ellen. Így feltételes fegyverszünetet kötöttek szeptember 1-jétől. Ennek megfelelően Lajos Róma érintésével Itálián keresztül visszautazott Magyarországra. A felek a végső békét a következő évben, 1352. március 23-án Nápolyban kötötték meg: eszerint Lajos lemondott hódításairól, és elismerte Tarantói Lajost és Johannát, mint a Nápolyi Királyság uralkodóit.

Lajos még egy alkalommal avatkozott a nápolyi ügyekbe uralkodása folyamán. Kis Károly Anjou herceg, az első itáliai hadjárat alkalmával fogságba vetett Durazzói Lajos fia 1370-től kezdve a magyar királyi udvarban nevelkedett, 1371–1376 között Dalmácia és Horvátország hercege volt. A nagy nyugati egyházszakadást követően Johanna az avignoni pápa, VII. Kelemen mellé állt. Erre VI. Orbán 1380-ban letette királyságáról, és a trónt Kis Károlynak ajánlotta fel. Lajos katonákkal támogatta rokona trónigényét, így az 1381-ben elfoglalta Nápolyt. III. Károly néven megkoronázták, és 1382-ben május 22-én Muro várában négy magyar zsoldossal megfojtatta Johannát, mint „férjgyilkost”.

A dalmáciai háború

Nagy Lajos kezdettől fogva érdekellentétben állt a Velencei Köztársasággal, ami mindinkább terjeszkedni akart a dalmát partvidéken. A dalmát városok Könyves Kálmán óta általában keresték a Magyar Királyság pártfogását (annak szükségszerűen lazább, nagyobb önrendelkezést biztosító fennhatóságát) Velencével szemben, ám a magyar királyok sokszor nem tudtak ennek eleget tenni. Összességében elmondható, hogy Lajos egyetlen tartós külpolitikai sikerét a dalmát térségben aratta. Lajos elhatározta, hogy megvédi dalmáciai jogait, ezért 1345-ben több mint 20 000 katonával Horvátországba vonult. Jöttének hírére a legtöbb horvát főúr hódolatra járult a király elé és a dalmát városok követei is elhozták városaik kulcsát. Azonban mihelyt Lajos hazatért Magyarországra, a velencei hajóhad megjelent Zára kikötőjében azzal a követeléssel, hogy rombolják le a város falait. A város vezetése ezt megtagadta, és fegyveres segítséget kért Lajostól. A következő évben (1346) Lajos 80 000 fős hadsereggel jelent meg a Zára alatt, ám az ütközet Velence javára dőlt el, a városnak el kellett ismernie a kereskedő köztársaság fennhatóságát.

1352-ben, miután Lajos végleg tehermentesült Nápolyban, Magyarország szövetkezett Genovával Velence ellen. Az új hadjárat 1357-ben kezdődött, és átütő magyar sikerekell zárult. A háborút 1358-ban lezáró zárai békében a kereskedő köztársaság lemondott Dalmáciáról. Később, 1378–1381 között a felek közt újra kitört egy háború, ám ekkor is a Nagy Lajos és Genova által alkotott szövetség győzött. Megkötötték a torinói békét. Ez gyakorlatilag a zárai béke megújítása volt, csak ezúttal adófizetésre is kötelezték Velencét.

A havasalföldi és szerb harcok

1344-ben Sándor havasalföldi román fejedelem függetleníteni próbálta magát a Magyar Királyságtól, ezért szövetkezett a tatárokkal, akik a szomszédos Moldvából többször betörtek Erdélybe és nagy pusztítást vittek végbe. Ezt megelégelvén Lajos Lackfi Endrét (a későbbi erdélyi vajdát) székely seregekkel a tatárok földjére küldte, aki seregei élén 1345. február 2-án háromnapos véres ütközetben tönkreverte a tatár seregeket. Lajos az országrész nyugalma érdekében megerősíttette az erdélyi végvárrendszert, amelynek védelméből a székelyek később még több expedíciót indítottak a tatárok ellen, akik idővel már kénytelenek voltak Moldvát elhagyni, így a terület megnyílt a román bevándorlás előtt. Nagy Lajos volt az első magyar király, aki már a törökökkel is kénytelen volt harcolni. Ugyanis 1374–1375-ben Havasalföldről üldözte ki őket, azonban a románok elárulták, így nem tudott döntő győzelmet aratni.

Nagy Lajos a Balkánon is terjeszkedett. 1365-ben tört be Észak-Bulgáriába, és bevette Vidin (magyarosan Bodony) városát, ahol megszervezte a vidini bánságot, és ferencesekre bízta a helyiek megtérítését. Az ellátási nehézségeknek köszönhetően 1369-ben kénytelen volt kivonulni, mire a hittérítőket lemészárolták a helyiek. Annyi eredménye mégis lett a kalandnak, hogy az addig fogságban tartott fejedelem, Sztracimir Iván 1388-ig megmaradt a magyar korona hűségén. Szerbiában Dusán István fejedelmet győzte le, így Szerbia részekre esett.

Az 1351-es törvények és az ősiség törvény

Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának. 1351-es törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték.

Az ősiség törvény tartalmazta az Aranybulla megújítását, és az 1222-es oklevél keletkezése után másfél évszázaddal a nemesi szabadságok alaptörvényévé vált. Kimondta az egyazon szabadság (latinul unus eademque libertas) elvét, azaz a köznemességnek azonos jogokat biztosított a főnemességgel (legalábbis Werbőczy későbbi értelmezésében; eredetileg a magyarországi, illetve a horvát és szlavón nemesek egyenjogúságát deklarálták). Fontos még az ősiség törvénye, amely megtiltotta a nemesi föld eladását, ezzel védelmet adva a köznemességnek a bárók eladásokat kikényszerítő önkényével szemben. A nemesi birtok az ősiség törvény értelmében adott nemzettségen belül apáról fiúra szállt, ám ha az adott családon belül kihalt a fiú ág, akkor a nemesi família  földjei a Szent Koronára szálltak vissza

A törvények jelentőségét az is növeli, hogy a Magyar Törvénytárba, a Corpus Juris Hungaricibe nem kerültek be az 1222 és az 1351 között hozott magyar törvények. Az 1351-es törvények fontos részét képezték a jobbágy rendelkezések. Az egységesen szedendő kilenced bevezetésével a jobbágyok a szegényebb birtokosok kárára történő átcsábítását kívánták megakadályozni (mert a jobbágyok szabadon költözhettek egyik úrtól a másikhoz). A jobbágyok ezentúl egységesen terményük kilencedik tizedét fizették bérként földesuruknak (vö. az egyháznak fizetett tizeddel) és a telkenként a kamara hasznának nevezett királyi adót, továbbá a rendkívüli adókat és egyéb járandóságokat. (ajándék, robot, fuvarozás)

Polgárság, városok

Lajos uralkodása idején nyugat-európai léptékkel mérve még kevés igazi városa volt a Magyar Királyságnak. A meglevő városok Károly Róbert uralkodása alatt kezdtek erőre kapni és Lajos uralma idején tovább erősödtek. Növekvő jelentőségüket mutatja, hogy az Endre megkoronázása fejében a pápának küldött 44 000 aranyforintot is a városokon hajtották be, mint különadót. Három várostípus alakult ki: mezővárosok (egyösszegű adóbefizetés kiváltságával) szabad királyi városok (szabad bíró és papválasztás, vásártartás, és földesúri joghatóságot is a király gyakorolta felettük) és bányavárosok. A városok fejlődésével párhuzamosan kezdtek a különféle mesterségek művelői jogaik védelmében céhekbe tömörülni. Ez azt jelentette, hogy a gyakoribb mesterségek művelői (például mészárosok, szabók, pékek, stb.) városonként céhet alapítottak. A céhek törvényeikkel megszabták a tagok számára mesterségük művelésének fontosabb körülményeit.

Lengyel király

Lajos lengyelországi politikája alapvetően két szakaszra tagolható: 1342-től 1370-ig nagybátyja, III. (Nagy) Kázmér szövetségese volt, majd tizenkét éven át viselte az ország koronáját. Erre a Károly Róbert és Kázmér által kötött 1339-es trónörökösödési szerződés hatalmazta fel, amely Kázmér fiúutód nélkül bekövetkező halála esetére a magyar király egyik fiára hagyományozta a trónt. Miután Kázmér 1370-ben valóban utód nélkül halt meg, Lajost november 17-én megkoronázták Krakkóban (a lengyelekLudwik Węgierski-nek, azaz „Magyar Lajosnak” nevezték). Bár korábban ígéretet tett rá, nem maga irányította a királyság ügyeit, hanem anyjára, Erzsébetre bízta azokat, aki nagy magyar kíséretet tartott, kivíva ezzel a lengyel nemesség haragját. Lajos népszerűsége akkor kezdett megromlani, amikor trónra lépése évében lemondott Sziléziáról. Ellensúlyozásul 1374-ben bocsátotta ki a kassai privilégiumot, ami adómentességet biztosított a lengyel nemesség számára

Az utódlás kérdése

Első felesége Luxemburgi Margit volt. Második feleségétől Kotromanić (vagy Bosnyák) Erzsébettől, (István bosnyák bán lánya) pedig négy gyermeke született, Mária (1365-1366), Katalin (1370-1378), Mária és később szentté avatott, a lengyelek számára kedves Hedvig. Halála után a lengyel trónt Hedvig, a magyart pedig Mária örökölte. Hedvig idővel a litván eredetű Jagelló-dinasztia megalapítójához ment feleségül és nagy szerepe volt a litvánok keresztény hitre térítésében.

 

Harmat Árpád Péter

 

--------