Érdekességek a középkor néhány nagy alakjáról

/Topor István/

A középkort gyakran a „sötét” illetve „kegyetlen” jelzőkkel illetve egy maitól mindenben eltérő, sőt szinte idegen korszak évezredeként aposztrofáljuk, miközben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezen évszázadok „főszereplői” közt igazán nagy egyéniségek és különleges életutak is felbukkantak. Cikkünkben Topor István történész változatos közvetlenséggel a korszak néhány nagy alakját mutatja be, miközben elénk tárja személyiségük olyan oldalait is, melyek kevés figyelmet kapnak a száraz tényekkel foglalkozó megközelítésekben. (Madarász Henrik, III. Ottó, Barbarossa Frigyes, II. Frigyes, III. Edward, II. Szelim)

Madarász Henrik német király "a parasztkirály"

uralkodott: 919-936

Henrik szász hercegi családban született. Apja I. Ottó szász herceg, anyja Henrik őrgróf lánya, Hedvig volt. Őt tekintjük a szász-dinasztia és a német nemzeti királyság megalapítójának. A szájhagyomány szerint jelzőjét azért kapta, mert ezt az ősi tevékenységet ő maga is nagy kedvvel űzte. A lépvesszőből és hálóból összeállított kelepce madarak befogására szolgált. A fogságba esett madarakból a nagyobbakat ínyencfalatként elfogyasztották, a kisebbek pedig vagy kalitkába zárva házi kedvencként tartották, vagy a lábukra aranyláncot kötöttek, és a nemes kisasszonyok játékszeréül szolgáltak, amíg el nem pusztultak.

Éppen e szenvedélyének hódolt akkor is, amikor a szász és frank törzsek küldöttei felajánlották neki a koronát és a jogart. Henrik a férfi legfőbb erényének az egyszerűséget tartotta, s erre tanította fiát, I.(Nagy) Ottót is. Hite szerint az egyszerűséget úgy lehet elérni, ha a testet rendszeresen eddzük a megpróbáltatásokkal szemben. Nem jó az, ha tanulásra adjuk fejünket, mert a könyvekkel való foglalkozás gyöngíti a döntőképességet, és a kételkedés csiráját ülteti el az ember lelkében. A férfi tudjon lándzsájával vadkant, medvét elejteni, a nyíllal találjon mindig célba, futásban legyen kitartó, tudja ellenfelét a nyeregből kiütni, kardját úgy forgassa, hogy közben ne hátráljon és tudja mindazt, amit egy paraszt. Mivel ő maga ilyen volt, nem véletlenül nevezték parasztkirálynak is.

919-ben, trónra lépését követően számos nehézséggel kellett szembenéznie. A svábok és a bajorok nem ismerték el királyuknak, helyette Arnulf bajor herceget támogatták a királyi székben. Mindezek tetejébe a kalandozó magyarok saját hercegségében támadták meg és mértek seregére vereséget. Henrik azonban keménynek bizonyult: előbb a sváb herceg volt kénytelen elismerni hatalmát, majd 921-ben Arnulf is behódolt.

924-ben az Árpád-fiú Üllő (vagy talán már Tevel) vezette magyar sereg ismét Szászországra tört. A dúló, fosztogató magyarok elől Henrik Werla várába szorult, ám egy váratlan rajtaütéssel sikerült elfogniuk az egyik vezért és megkötözve a király elé vitték. Hogy ez a fordulat miként változtatta meg az események menetét, arról Widukind így számolt be: „A magyarok pedig annyira kedvelték azt a főemberüket, hogy kiváltása fejében mérhetetlen mennyiségű aranyat és ezüstöt ajánlottak fel. A király azonban elutasította az aranyat, és békét kért tőlük. Végül elérte azt, hogy a foglyot más ajándékok kíséretében visszaadva, kilenc évre békét kötöttek.”

A belviszályok lecsendesedésével és a magyar támadások megszűnésével Henrik előtt lehetőség nyílt terjeszkedő politikájának megvalósításához. 926-ban a nyugati-frank királyi hatalom gyengeségét kihasználva kiterjesztette hatalmi befolyását Lotaringiára. 927 és 929 között az Elbán túli szláv törzsek ellen vívott sikeres hadjáratot. Brandenburg meghódításával kezdetét vette a keleti gyarmatosítás. 929-ben az ellene lázadó vilceket és abodritákat verte le, és a cseh herceg (I. Vencel) is kénytelen volt elismerni hűbérurának. Ettől kezdve Csehország a birodalom részévé vált.

A magyaroktól megvásárolt kilencévi békét arra használta fel, hogy felkészüljön a béke lejártát követő magyar támadás visszaverésére. Nagyarányú várépítkezésekbe kezdett, és a várakba telepítette a szabad parasztok kisebbik részét, míg a nagyobb részét a várak szolgálatára rendelte. Hogy a magyarok harcmodora ne érvényesülhessen, jól felkészítette seregét a küzdelemre. A taktika lényege az volt, hogy a magyarok bevezető nyílzápora ellen rendezett sorokban, pajzzsal védekeznek, majd még mielőtt azoknak alkalma lenne másodszor is lőni, heves vágtával és lendülettel lerohanni őket. Mindvégig ügyelve arra, hogy a hadrend ne bomoljon meg.  Ilyen előkészületek után várta Henrik a 932-ben adóért érkező magyarokat. Éppen súlyos betegség lepte meg, amikor hírül hozták neki a magyarok érkezését. Azonnal követeket küldött szét az országba, és elrendelte, hogy minden hadra fogható férfi négy napon belül, fejvesztés terhe alatt, jelenjen meg táborában. Amikor a követek jelentették, hogy a magyarok Merseburgnál vannak, a király azonnal megindult ellenük. Henrik magyar hadicsellel számító taktikája bevált. A szászok rendezett sorokban, gyors rohammal lepték meg az ellenfelet. A magyarok erre futásnak eredtek. Liutprad így számolt be a magyarok fejvesztett meneküléséről: „Isten kegyes ajándéka folytán bekövetkezet az, hogy amazoknak inkább a futáshoz, semmint a csatához jött meg a kedvük. Lustának szidják akkor a gyors paripát; ezenfelül a melldíszek ékessége és a fegyverek tekintélye sem nyújt védelmet a magyaroknak, hanem csak terhet jelent számukra. Eldobálják ugyanis íjaikat, szétszórják nyilaikat, sőt melldíszeiket elvetik, hogy a lovak annál könnyebben fussanak, és csupán a menekülésre van gondjuk.” Henrik rendezett sorokban csak addig üldözte őket, amíg táborukat elérte, és a foglyokat kiszabadította. A magyarok felett aratott első nagy győzelmének emlékét a merseburgi vár felső termének falára festett képen örökíttette meg.

A merseburgi győzelem után két évvel (934-ben) a birodalmától északra elhelyezkedő viking kereskedővárost, Hedebyt támadta meg, és rombolta le.  Ezután a dánok által megszállt területeket szabadította fel, és visszaállította az egykori Schleswigi Őrgrófságot. Ez volt egyben az utolsó nagy vállalkozása. Henrik még életében gondoskodott utódlásáról. Mivel az elsőszülöttség joga (a primogenitura) még nem volt érvényben, így gyerekei közül a legrátermettebbnek vélt Ottót választotta. A legbefolyásosabb nemesi családokat sikerült meggyőznie döntése helyességéről, miután magyarázatul a következőt adta: elsőszülött fia, Thankmar nemzésekor még csak herceg volt, ám Ottó már királlyá választása után jött világra, azaz „bíborban született”. Ezért elsőbbség illeti meg, mivel a királyokat és császárokat maga Isten helyezi hatalmukba, így nemzőképességük is részesül e felsőbbrendűségből.

Alig múlhatott hatvan éves, amikor a királyi kastélyáról és kolostoráról híres Memlebenben gutaütés érte. Még volt annyi ereje, hogy magához hívassa fiait, és elbúcsúzzon tőlük.

Uralkodásának jelentőségét az adja, hogy a Nyugati-Frank Királysággal el tudta ismertetni a nem Karoling származású uralkodók jogát a Keleti-Frank Királyság trónjára. Ennek következtében a két birodalom egymástól hivatalosan is kettévált. Lépésével megteremtette a későbbi Német-római Birodalom alapjait, melyet fia, I. Ottó teremtett meg.

Források:

• Fischer – Fabian: A német cézárok. Budapest, Európa K., 1985, 15 - 27.
• Liutprand: Antapodosis. In. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp, Gondolat, 1975, 223 - 233.
• Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Bp, Akadémiai K., 1984,  I./1. 666 – 670.
• Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest, Maecenas Könyvek, 1998, 30 – 32.
• Widukind: A szászok története. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp, Gondolat, 1975, 246 - 255.

III. Ottó császár "A világ csodája"

uralkodott: 996-1002

II. Ottó és Theophanu gyermeke volt. Ottó mindössze három éves volt, amikor apja, II. Ottó császár meghalt. A gyámság joga miatt kitört viszályban a már korábban megkoronázott gyermeket az apai ágon rokon Civakodó Henrik bajor herceg a félszemű Ekbert gróffal és egy fegyveres csapattal Kölnből elrabolta. A királyi székre pályázó Civakodó azonban nem számolt az anya és a nagyanya (Adelhaid, II. Ottó felesége) bátor és ravasz válaszlépéseivel. A két asszony megbízható segítőre talált Willigis, mainzi érsekben, és ügyes diplomáciával, valamint nem kevés intrikával meghiúsították tervét. 984-ben a Meiningen közelében tartott birodalmi nagygyűlésen kénytelen volt átengedni az értékes túszt.

Ottó előbb anyja gyámsága alá került, de alig töltötte be a tizenegyedik évét, amikor anyját, Theophanu császárnét elvesztette. Azt az asszonyt, akiről Thietmar szász krónikás írta: „…bár nemének gyengeségeitől nem minden tekintetben maradt mentes, a görögöknél szokatlan mintaszerű életet élt, és igazi férfierővel védte meg fia birodalmát…” Ezután négy évig nagyanyja gyámkodott felette.

Kisgyermek korától kemény nevelésben részesül, amely megedzette a testi megpróbáltatások elviselésére. Még gyermek volt, de már király, és ebben a minőségében a harcosoknak szüksége volt a király üdvhozó jelenlétére. El kellett hát kísérnie harcosait a szlávok elleni és belső lázadók elleni hadjáratokba. Nem csoda, hogy hozzáedződött a katonák durva szokásaihoz, a pusztítás látványához, a vér szagához.

Az ifjú korára vonzó külsejű férfi magas termetű volt, haja és szeme feketeségét anyjától örökölte. Személyisége varázsának senki nem tudott ellenállni. De nem csak külsejével hódította meg az embereket, hanem a korban uralkodóra egyáltalán nem jellemző műveltségével. Három nyelven beszélt: németül, latinul és görögül, jártas volt a filozófia és a matematika tudományában. A tudósok méltó partnerének bizonyult a tudományos vitákban is. Kedvelte a zenét, verseket írt.  Szellemi fölénye méltán váltotta ki kortársai elismerését, akik mirabilia mundi  („a világ csodája”) néven emlegették.

Ottó 14 éves volt, amikor 995-ben kezébe vette az egyeduralkodói hatalmat. Első lépésként megszabadult nagyanyja, a „királyok anyjának” nevezett Adelhaid gyámságától, aki visszavonult az általa Elzászban alapított Selz-kolostorba. Még ebben az évben a birodalmi lándzsához hasonló díszes lándzsát küldött ajándékul I. István magyar királynak abból az alkalomból, hogy feleségül vette Civakodó Henrik lányát, Gizellát.

Az ifjú uralkodó első útja Itáliába vezetett. XV. János pápa ugyanis felajánlotta a császári koronát Ottónak, ha cserébe visszaállítja a pápai hatalmat Rómában. Udvarával felkerekedett, és Itáliába vonult, de mire az örök városba értek, János meghalt. A római nemesség felajánlotta neki, hogy válasszon ő utódot János pápa trónjára. Ottó habozás nélkül unokaöccsét, a német Brúnót jelölte ki János utódjául. A pápaválasztó zsinat, az uralkodó kívánságának megfelelően, 996. május 3-án felszentelte Brúnót a keresztény egyház vezetőjének, aki V. Gergely néven az első német pápája lett az egyháznak. A hálás Gergely aztán május 21-én császárrá koronázta unokabátyját. Itt tartózkodása alatt ismerkedett meg Gerbert d'Aurillacot és Prágai Adalbertet, akik példaképeivé váltak, tanácsadói és barátai lettek, végül jövőbeni politikai koncepciójának kialakulását is erősen befolyásolták.

Ottó császár visszatért német területre, hogy a keleten fellázadt vendeket megregulázza. Eközben Rómában a nemesség elűzte Gergelyt, helyére pedig a császár egykor rajongva szeretett görög nevelőjét, Philagathoszt választották meg pápává, XVI. János néven. Ottó visszatért Rómába és 998 februárjában Philagathoszt katonái elfogták, és kegyetlenül megcsonkították. Szemét tüzes vassal kiégették, fülét és orrát levágták, nyelvét kitépték, majd a császár elé vezették. Ottó valószínű megbánta, hogy parancsára ily kegyetlenül bántak el hajdani nevelőjével, mert egy köztiszteletben álló remetének, Nilusnak megengedte, hogy kolostorba vigye a szerencsétlen embert. Ám a pápai trónra visszahelyezett Gergely ezt megakadályozta. A bestiális kegyetlenséggel megcsonkított embert törvényszék elé vonszolta, letépte róla a pápai köntöst, majd a szerencsétlent átadta a csőcseléknek, akik darabokra tépték testét. Az Angyalvárba visszahúzódó lázadó nemesek sem jártak jobban. Miután az erődöt a németek bevették, a felkelőket lemészárolták, vezetőjüket, Crescentiust és tizenkét hívét elrettentésül, lábuknál fogva akasztották fel.

Ottó nem tért vissza a Német Királyságba. Gerbert hatására új irányt vett politikája, amelynek középpontjába a római császárság feltámasztásának, a Renovatio imperii Romanorum terve állt. A birodalom központja Róma városa lett. A Palatinuson elkezdték a császári palota építését. Gerbert befolyása a császárra még inkább növekedett, amikor Gergely váratlan halálát követően Ottó nyomására a pápaválasztó zsinat Gerbertet választotta meg egyházfőnek (999. április 2.) II. Szilveszter néven ő lett a 141. pápa. Ottó még Rómában tartózkodott, amikor a pápához megérkeztek I. István követei, hogy uruknak koronát kérjenek. Miután a császár sem ellenezte a kérést, II. Szilveszter teljesítette azt.

A tél közepén, ezerkétszáz kilométeres vad vágta után megérkezett Gnieznoba, hogy lerója kegyeletét barátja, a mártírhalált halt Adalbert sírjánál, és hogy tárgyaljon I. (Vitéz) Boleszláv lengyel herceggel. Tárgyalásuk eredményeként Ottó megszűntette a lengyelek adókötelezettségét, hozzájárult a lengyel egyház kiválásához a német egyházi szervezetből, Vitéz Boleszlávot pedig frater et cooperator (testvér és munkatárs) rangra emelte. Engedményei utat nyitottak a lengyel önállósodás előtt.

Ekkortájt született meg a császár és a pápa fejében egy római-keresztény birodalom eszméje. Ebbe a nagy körbe, amelyben a tanítómester és a tanítvány tevékenykedett és gondolkodott, beletartoznak Itália, Germánia, de a birodalmon kívül eső Gallia és Szkítia is. Az eszme megvalósításához az ősöktől remélt segítséget. Az 1000. esztendőben felkerekedett, és Aachenben ment az előd és példakép, Nagy Károly sírjához. Titokban, az éj leple alatt néhány hűséges emberével bevonult a székesegyházba hogy megkeresse Nagy Károly elfeledett sírhelyét. A Mária oltára előtti padlót feltörette, és addig ásatott, amíg egy üregben rá nem bukkant Károly sírjára. Ekkor leereszkedett az üregbe, magához vette a halott egyik fogát, az arany nyakláncot a kereszttel és a ruha néhány foszlányát, majd az sírboltot újra befalaztatva távozott. Mi lehet a hátborzongató tett oka?  A nagy elődtől remélt támogatást, hozzá könyörgött segítségért, és ezért vette magához a halott fogát, az arany láncot a kereszttel meg a ruhafoszlányokat, hogy Nagy Károly erejét magára ruházza, és áldásában részesüljön.

A fényes tervek a császárság megújítására nem valósulhattak meg. A német hercegek elégedetlenkedése, Itália lázongása, majd a váratlan római felkelés (1001-ben) arra kényszerítették az uralkodót, hogy a pápával együtt elhagyja Rómát. Ám nem jutott messzire csak 40 kilométernyire, Paterno kastélyáig. Testileg, lelkileg összetört, az emberekben mélységesen csalódott császáron erőt vett a mélabú. Úgy vélte: kudarca Isten büntetése, aki nem akarta elfogadni szolgálatait. Ez hajszolta kétségbeesésbe. Még nem töltötte be a huszonkettedik évét, amikor meghalt. A haldokló mellett virrasztó barátai úgy vélték meghasadt a szíve. Más magyarázat szerint a szigorú böjtölésekben legyengült teste nem tudott ellenállni a maláriának, ezért halt meg. Sem feleséget, sem utódot nem hagyott maga után.

Utolsó kívánságát, hogy testét Aachenbe, Nagy Károly mellé temessék, nem volt könnyű teljesíteni. Tetemét a forrongó, lázongó Itáliából hűséges, gyermekkori bajtársai csak kemény harcok árán tudták haza vinni. A sors furcsa fintora, hogy amikor a holttesttel elérték a Brenner-hágót, ugyanabban az időben Bari kikötőjében horgonyt vetett az a hajó, amely II. Baszileosz bizánci császár bíborban született lányát, Zoét – Ottó menyasszonyjelöltjét – hozta.

Források:

• Fischer – Fabian: A német cézárok. Budapest, Európa K., 1985, 136 – 170.
• Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Bp, Akadémiai K., 1984,  I./1. 758 – 763.
• Székely György: A Német-római Birodalom 1000 körül.
• www.historia.hu/archivum/1999/990910szekely.htm
• Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Bp, Maecenas Könyvek, 1998, 38 – 39.

Barbarossa Frigyes "A rőtszakállú"

uralkodott: 1155-1190

Barbarossa Frigyes 1122-ben született Waiblingenben (a Hohenstaufok ősi várában) II. Frigyes sváb herceg és Judit, X. (Fekete) Henrik lányának gyermekeként. A német császárok közül a nép körében ő örvendett a legnagyobb népszerűségnek. Emlékét a nép századokon keresztül őrizgette.

Nagybátyja, III. Konrád császár uralkodásának utolsó napjaiban felismerte, hogy a birodalom tekintélyét kivívni, hatalmát visszaszerezni csak egy erőskezű uralkodó tudja. Úgy vélte, kiskorú fiával szemben erre a feladatra unokaöccse, Frigyes alkalmasabb, ezért utódjául őt nevezte meg, és az uralkodói jelvényeket is neki adta át. Frigyes harminc éves múlt, amikor 1152. március 4-én a német fejedelmek Frankfurtban királlyá választották a sváb hercegi címet viselő Frigyest. Öt nappal később Aachenben a kölni érsek fejére helyezte a királyi koronát. Megválasztásával megoldódni látszott a birodalmat évtizedek óta sújtó Stauf – Welf-viszály. Egy Stauf fia volt, és egy Welf unokaöccse, így eszményi közvetítőnek ígérkezett, aki képes kibékíteni a két családot, és visszaállítani a birodalom belső békéjét.

Ráadásul a daliás külsővel megáldott uralkodó, már megjelenésével megnyerte alattvalói szívét. A külsőségeket, a látványosságot középpontba állító középkorban a megnyerő külső is erénynek számított. „Ami a testalkatát illeti, szép, arányos termetű. Nem tartozik a legmagasabbak közé, de az átlagból kiemelkedik. Szőke haja göndör fürtökben omlik homlokára, és csak részben takarja el fülét, mert a borbély a birodalom méltóságához illően rendszeresen megnyírja.” – ekként jellemezte a kortárs krónikaíró a királyt. Az inkább vörösesszőke haj és szakáll miatt nevezték el Itáliában Barbarossának, azaz Rőtszakállúnak.

Az ifjú király uralkodói pályáját okos reálpolitikával indította. Saját terveinek megvalósításáról ideiglenesen lemondott, hogy a birodalmi béke létre jöjjön. Legnagyobb ellenfelének, az oroszlán melléknévvel felruházott Welf Henriknek átengedte a bajor hercegséget, mivel másképpen nem tudta volna biztosítani a tartomány nyugalmát, a cseh hercegnek, II. Ulászlónak királyi címet adományozott. Miután Oroszlán Henrik lemondott Ausztriáról az osztrák őrgrófság elvált Bajorországtól, és II. (Jasomirgott) Henrik uralma alatt Ausztriát hercegséggé tette. A birodalomban garázdálkodó rabló lovagokkal keményen leszámolt.

Első itáliai hadjáratának (1154 – 1155) kettős célja volt. Egyfelől, hogy a Milánó vezette gazdag észak-itáliai városok feletti uralmat megszerezze, és az évi adókból befolyt összeggel feltölthesse kincstárát, amely pénzügyi tanácsadói szerint évente harminc-harmincöt talentum bevételt jelentett volna Frigyesnek. Másfelől, hogy a pápától elnyerje a császári koronát. Nos, ekkor Milánót még nem tudta bevenni, ezért erőltetett menetben Rómába indult seregével a császári koronáért. Az elé vonuló római szenátorok azt javasolták neki, ne a korrupt papi klikktől fogadja el a koronát, hanem (ötezer font ezüst fejében) tőlük, az ősi rómaiak jogutódjaitól. Frigyes nem fogadta el az ajánlatot, mert tudta, ha nem a Szent Péter trónján ülő IV. Adorján helyezi fejére azt, akkor a világ szemében nem császár. Ám már a pápával való első találkozás nézetkülönbségeket hozott felszínre. Az egyházfő ugyanis azt kívánta, hogy lovának kantárját és kengyelét Frigyes tartsa. A király válasza megdöbbentette a pápát és bíborosait, mert közölte, bármikor kész Istent szolgálni, de a pápát nem. Végül a két fél képviselői egy álló napon át tárgyaltak a megoldásról. Miután tanácsadói azzal győzték meg, hogy ez csupán egy ősi szokás és nem jelenti a megalázkodását, Frigyes, ha vonakodva is, de vállalta a megalázó feladatot. Dühében azonban akkorát rántott a kengyelen, hogy Adorján kis híján kiesett a nyeregből.

A szentatya a korábbi nézeteltérés ellenére 1155. június 18-án Frigyest császárrá koronázta, mert szükségük volt egymásra. A pápának védőkar kellett a vele ellenségesen viselkedő rómaiakkal szemben, Frigyesnek meg a császári cím kellett. Adorján 1159-ben bekövetkezett halálával tizennyolc évig elhúzódó egyházszakadás kezdődött. Mivel nem tudtak egyetlen személyben megegyezni, ismét két pápája lett az egyháznak: III. Sándor, a császár elszánt ellenfele és IV. Viktor, Frigyes rokona és pártfogoltja. A császárt támogató ghibellin városok támogatásával 1162-ben Frigyes elfoglalta és leromboltatta Milánót, öt évvel később pedig Róma is a kezére került.  A lombardokat azonban nem tudta teljesen megtörni, a romjaiból újjáéledt Milánó vezetésével létrehozott Lombard Liga és az azt támogató régi ellenfele Oroszlán Henrik seregei 1176-ban a legnanói csatában súlyos vereséget mértek a császár seregére. A következő évben a császár békét kötött III. Sándor pápával. A békekötés után Henrik ellen fordult. Miután legyőzte, elvette birtokait, és szétosztotta saját hívei között.

1187. október 2-án Szaladin szultán elfoglalta Jeuzsálemet. A hír egész Európát megrázta. Az új pápa, VIII. Gergely október 29-én keresztes hadjáratot hirdetett a Szentföld felszabadítására. A majdnem hetvenéves idős uralkodó, Barbarossa 1188 tavaszára birodalmi gyűlést hívott össze Mainzba. A Krisztus Tanácsának nevezett gyűlés örömmel üdvözölte, hogy Frigyes a nyugati kereszténység védelmében a hadjárat élére akar állni. A felkészülésre egy évet szántak. Barbarossa még Mainzból követeket küldött III. Béla magyar királyhoz és a bizánci császárhoz, de a szultánnál is megjelentek követei, hogy bejelentsék uralkodójuk szándékát, és felszólítsák Szaladint a Szentföld elhagyására. 1189 tavaszán megkezdődött a harmadik keresztes hadjárat, amelyhez Barbarossán kívül csatlakozott II. Fülöp Ágost francia király és II. Henrik angol király fia, Oroszlánszívű Richárd. A keresztes hadak különböző utakon indultak el.  Frigyes tanulva a korábbi hadjáratok kudarcaiból, szigorú intézkedéseket tett a siker érdekében. A gyülevész elemek (csavargók, álzarándokok, szajhák) csatlakozását megtiltotta, a jelentkezőknek pedig igazolniuk kellett, hogy két évig tudják maguknak biztosítani a megélhetést. A magyar királlyal Esztergomnál találkozott, ahol Béla hozzájárulva a had élelmezéséhez kenyérrel és borral megrakott szekereket, marhacsordákat, juhnyájakat adott a császárnak. Cserébe Frigyes felajánlotta, hogy Belgrádot elérve dunai flottájának minden hajóját Bélának adja. Tartotta is szavát, a bizánci határ átlépése után a hajókat a magyaroknak ajándékozta.

Tízezer lovast és ugyanennyi gyalogost számláló, jól szervezett seregével vonult végig Kis-Ázsián, de a Szentföldet nem érte el, mert 1190. június 10-én a kilikiai Szalef folyón való átkelés közben vízbe fulladt. A körülményeket nem ismerjük pontosan. Az egyik változat szerint felderítő vállalkozás közben veszítette életét, a másik szerint a nagy hőségben felfrissülésre vágyva merült meg a folyóban, amely elnyelte az uralkodót. Hűséges katonái a császár tetemét ecettel töltött hordóba helyezték, hogy a rothadástól megóvják. Ennek ellenére a nyári hőségben a holttest bomlásnak indult. Amint a keresztények lakta Antiochia városába értek, a tetemet forró vízben megfőzték, hogy legalább a csontjait el tudják temetni.  Jeruzsálemben akarták örök nyugalomba helyezni, mivel azonban a legendás hírű vezér elvesztése után a sereg felbomlott, a csontjai is eltűntek.

A századok során egész mondakör szövődött Barbarossa alakja köré. Ezek szerint a császár nem halt meg, hanem földalatti kastélyában rejtőzik, a németországi Kyffhäuserben. Csak arra vár, hogy a hegy körül keringő fekete hollók eltűnjenek. Ez lesz a jel arra, hogy előjöhet búvóhelyéről, mert népének ismét szüksége van rá.

Források:

• Erdődy János: Keresztes lobogók alatt; Móra Ferenc Könyvkiadó; 69 – 77.
• Fischer – Fabian: A német cézárok. Budapest, Európa K., 1985, 277 – 332.
• Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest, Maecenas Könyvek, 1998, 67 – 71.

II. Frigyes német-római császár "Az apuliai gyerek"

uralkodott: 1215-1250

A Hohenstauf-házból származó Frigyes Barbarossa Frigyes unokája volt. VI. Henrik (a Rőtszakállú fia), és Constanza, a norman ősökkel rendelkező II. Roger szicíliai király házasságából született gyermeket két nagyapja után Frigyes Rogernek nevezték el. Háromévesen elveszítette apját, így gyámja anyja lett, de egy évvel később Constanza királyné is meghalt, aki halála előtt Innocentius pápát kérte fel a Szicíliai Királyság hűbérurául és fia gyámjául.

A sziget megszerzéséért folytatott gyilkos küzdelemben az alig nyolc éves gyerek fogságba esett. Apja kegyetlenségéről hírhedt embere, a pápaellenes Markward ejtette foglyul. Ám már ekkor megmutatta, mi lakozik benne: sírás és jajveszékelés helyett rátámadt az egyik üldözőre, és fogait annak karjába mélyesztette, majd dühödten szétszaggatta bíborköpenyét. Nem ölték meg, mert úgy vélték: a pápa gyámfia túszként többet érhet.

Palermóba került, ahol fogoly volt ugyan, de a városban szabadon mászkálhatott. A nevelésével nem sokat törődtek, inkább az utca nevelte. A palermói utcakölykök Federicónak hívták, és állandó gúny tárgyát képezte vörösesszőke haja, amit Frigyes nagyapjától örökölt. Amikor a csúfolódásra azzal válaszolt, hogy ő király, még inkább kinevették, mire ő dühtől eltorzult arccal rájuk támadva megfutamította őket. Castellamaré, a z ősi királyi kastély csak éjszakai szállásul szolgált. Napközben a város utcáin és a kikötőben töltötte idejét. Mivel apja nemesei minden vagyonát ellopták, csak az őslakos norman családoknak köszönhette, hogy nem halt éhen. Ők fogadták be kosztosként, ki ahány napra tudta. A sokféle náció (arab, német, bizánci, norman, itáliai) által lakott város lett az iskolája. A gyermek Frigyes így szinte játszva tanult nyelveket, ugyanakkor megismerkedett az emberi lét hétköznapi oldalával. Egész életére és később uralkodására is nagy hatást gyakoroltak azok a történetek, amelyeket az őt befogadó norman családoktól halott norman királyőseiről. Felfedezte és megértette, hogy elődei körében nemzedékről nemzedékre öröklődött a szabadabb gondolkodás és a vallási türelmesség (nem tettek semmilyen különbséget keresztény és muzulmán alattvalóik között). És még valamit megtanult: a minden rendű és rangú emberrel való helyes érintkezést, aminek uralkodóként is sok hasznát vette.

Frigyes 1208 decemberében betöltötte 14. életévét, így a norman királyi család törvényei szerint nagykorú lett. Gyámja, a pápa jóváhagyásával megkezdhette az uralkodást a Szicíliai Királyság trónján. Tizenhét évesen a német főurak kérésére elindult Németországba, hogy a Hohenstaufok koronáját bitorló IV. Ottó császártól a koronát visszavegye. Ottó itáliai szövetségesei mindenhol lesben álltak, megpróbálták az ifjú uralkodót elfogni. Majdnem sikerült is nekik, amikor a Lambro folyó partján rajtaütöttek Frigyes táborán. Ám a kavarodást kihasználva sikerült egy vezeték lóra felpattannia, és a folyón átúsztatnia.

Az „apuliai gyerek” – ahogyan ez idő tájt kezdték becézni német földön – karizmatikus egyéniségének, ősei hírnevének, no meg az atyai örökségből bőkezűen osztogatott birtokoknak köszönhetően a legtöbb német tartományt megkaparintotta. A Szászországba visszahúzódó IV. Ottót nem sikerült legyőznie, és a császári koronát megszereznie, de a német királyi trónt megkapta. 1215. július 25-én a pápa támogatását is bírva Aachenben királlyá koronázták. Cserébe keresztes hadjáratot ígért az egyházfőnek, amit esze ágában sem volt teljesíteni. Újabbnál újabb kifogásokat talált a hadjárat elodázására. Ennek ellenére 1220. november 22-én III. Honorius pápa még is fejére helyezte a császári koronát.

Amikor 1227 márciusában meghalt Honorius, Szent Péter székébe IX. Gergely került, aki erélyesen követelte Frigyestől a keresztes háború megindítását. A császár őszre tűzte ki az indulást. A Brindisiben gyülekező keresztesek között járvány tört ki. Maga a császár is megbetegedett, ezért arra kérte a pápát, adjon néhány hónap haladékot az indulásra. Gergely azonban üres kifogást látott a kérésben, ezért november 18-án Frigyest ünnepélyesen kiközösítette az egyházból, sőt egyenesen az Antikrisztust látta benne, és összeesküvést szőtt ellene. A következő év nyarán a kényszerhelyzetben lévő uralkodó elindult a Szentföldre. Akkonból követeket küldött a pápához, hogy oldja fel a kiközösítést. A szentatya azonban nem hajlott erre, szövetséget kötött a császár ellen lázadó lombard városokkal, és „keresztes hadjáratot” hirdetett Frigyes szicíliai királysága ellen. A válságos helyzetben merész és kockázatos diplomáciai lépésre szánta magát. Bízott abban, hogy a mohamedánokkal szembeni vallási türelme (udvarában számos muzulmán tudós és művész élt), és az arab észjárás ismerete, segítségére lesz a Jeruzsálemet birtokló egyiptomi szultánnal, Al Kamillal folytatott tárgyalásokban. A politikai alkudozások hagyományos szokásait felrúgva levelet küldött a szultánnak, amelyben őszintén megvallotta nehéz helyzetét. „Jól tudod, hogy mennyire fölötte állok Nyugat minden uralkodójának… A pápa és a királyok tudják, hová akarok menni. Ha eredmény nélkül térek haza, minden tekintélyemet elvesztem előttük… Ezért kérlek, add át nekem Jeruzsálemet, hogy megtarthassam rangomat a nyugati királyok között.” – írta Melek-al-Kamilnak. A szultán értékelve az őszinteséget, valamint felmérve saját helyzetét tíz évre szóló békét kötött Frigyessel, átadta Jeruzsálemet, Betlehemet és Názáretet, a környező településekkel együtt azzal a feltétellel, hogy a mohamedánok a két jeruzsálemi mecsetben szabadon gyakorolhatják vallásukat. „Oly eredmény volt ez, minőt a keresztyének az első keresztes hadjárat óta nem mutathattak fel s bár a szent-szék buzgó hívei, így a jeruzsálemi patriarcha, megtámadták a szerződést, a keresztyén világ közvéleménye a császár mellett állott…”

Minden iránt érdeklődő személyisége egyedül álló volt a korban. Saját tervei alapján építtetett kastélyában, a Castel del Montéban a kor legkiválóbb elméit gyűjtötte egybe: irodalmárok, filozófusok, természettudósok, zenészek élvezték a bőkezű uralkodó társaságát. Támogatta a költőket (ő maga is írt verseket), és arra ösztönözte őket, hogy latin helyett a köznép nyelvén, apuliai-szicíliai dialektusban szólaltassák meg gondolataikat. Nem véletlenül nevezte később Dante az „olasz költészet atyjának”. Majd harminc évig tartó előkészület, tízezernél is több megfigyelés után látott hozzá saját kezűleg illusztrált ornitológiai szakkönyvének megírásához A madarakkal való vadászat tudományáról címmel. A szájhagyomány úgy tartja, a mongol uralkodó behódolása fejében magas udvari tisztséget ajánlott neki, amire a Frigyesre jellemző iróniával azt felelte: „A solymász tisztsége éppen megfelel nekem.” A tudásszomj késztette arra is, hogy nevezetes „kérdőíveivel” udvarának tudósaitól választ kapjon matematikával, asztronómiával, földrajzzal, fizikával kapcsolatos legkülönbözőbb kérdéseire. Saját maga is kísérletezett, és ha igaz a két hátborzongató eset, amit feljegyeztek róla, többnyire emberekkel. Egyik kísérletének szenvedő alanyai csecsemők voltak. Egy toronyba kellett zárni őket, ahol dajkák táplálták és mosdatták a csöppségeket, de hangot nem adhattak ki, nem beszélhettek hozzájuk. Arra volt kíváncsi, hogy milyen nyelven szólalnak meg a legősibb nyelven, héberül, vagy latinul, esetleg görögül, avagy szülőanyjuk nyelvén. Az apróságok azonban rövid idő alatt elsorvadtak, mert a szeretet, a becézés, a cirógatás és a mosolygás hiányzott nekik. Egy másik alkalommal két halálra ítéltet gazdag lakomán látott vendégül. Azután az egyiket aludni küldte, a másiknak viszont egy mérföldet kellett lefutnia. Ezt követően kivégeztette őket, gyomrukat felvágatta, hogy orvosai megvizsgálhassák, melyikük emésztése működött jobban.

„Az apuliai gyerek” nem vált soha a Szentszék hűbéresévé, mert másfajta ember volt, mint kortársai. Amikor 1250-ben végleges győzelemre készült ellenfelei felett, vérhast kapott, és két héttel ötvenhatodik születésnapja előtt Fiorentinoban elhunyt. A pápa halálhírét hallva így kiáltott fel: „Örvendjenek az egek és a föld reszkessen örömében. Az az ember, ki az egyházat az üldöző kalapácsával sújtotta, ki Krisztust össze akarta törni a hívők lelkében, Heródiás nincs többé.”

A palermói székesegyházban apja mellé temették el. A nép nem akarta elhinni, hogy meghalt, azt beszélték, hogy az Etna belsejébe lovagolt, ott várja ki, amíg eljön az ideje, hogy megtisztítsa a romlott római egyházat, és igazságot hozzon a földre.

Források:

• Ács Zoltán: II. Frigyes, az Antikrisztus. IPM 1984. 12. szám, 22 – 27.
• Erdődy János: Keresztes lobogók alatt; Móra Ferenc Könyvkiadó; 128 – 187.
• Fischer – Fabian: A német cézárok. Budapest, Európa K., 1985, 352 – 401.
• Nagy képes világtörténet. XX. fejezet.
• http://mek.oszk.hu/01200/01267/html/05kotet/05r03f20.htm
• Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest, Maecenas Könyvek, 1998, 38 – 39.

III. Edward angol király

"Hitvalló, vagy ájtatos Edward"

uralkodott: 1042-1066

Hitvalló Edward az utolsó angolszász uralkodó apja II. Ethelred angol király, anyja Emma, Normandiai Norbert húga volt. Miután apja meghalt anyját feleségül vette az angolokat meghódító Nagy Kanut dán király. Kanut Észak leghatalmasabb uralkodója lett, és amikor meghalt, Emma Anglia királynőjeként Kanuttól született fia Harthacnut trónját igyekezett biztosítani. A fiú alig foglalta el a királyi széket, máris megmérgezték.

Ekkor a királynő Ethelredtől származó fiai, a normandiai száműzetésben élő Alfréd és Edward érdekeiért szállt síkra. Alfréd Normandiából Angliába sietett, hogy átvegye a királyi koronát, de a nagyhatalmú wessexi főúrnak, Godwinnnak, az angliai dán párt vezetőjének parancsára elfogták, kíséretét felkoncolták. A szerencsétlen férfit, hogy alkalmatlanná tegyék az uralkodásra: megvakították. Ám a kegyetlen beavatkozás következtében röviddel később az elyi kolostorban meghalt.

A királynő egyetlen életben maradt, még száműzetésben élő fiát, Edwardot szerette volna a trónra ültetni. A keresztény hit kérdéseivel foglalkozó, buzgón vallásos ifjú az utókortól a Hitvalló, Ájtatos jelzőt kapta. Alakja köré – az egyháznak köszönhetően, amelynek odaadó szolgája volt – számos legenda fűződött.  A középkori krónikák feljegyezték, hogy Edward gyógyító erővel rendelkezett. Kezének érintésétől számos beteg alattvalója meggyógyult.

A wessexi főúr úgy ítélte meg, hogy a vallásba mélyedt Edward befolyásolható személy, ezért felajánlotta támogatását azzal a feltétellel, hogy korlátot szab országában a norman befolyásnak. Edward elfogadta a feltételt, és 1042-ben királlyá koronázták. Az ország tényleges kormányzása azonban Godwin kezébe ment át. A főúr, hogy még inkább bebiztosítsa hatalmát, hozzáadta a királyhoz fiatal és csinos lányát, Edithet. A kortárs szerzők azonban állítják: ez a házasság puszta formalitás volt, mert Edward nem érintette soha feleségét.

A csendes és jámbor uralkodó nem bízott meg apósában. Nyílt titok volt ugyan is, hogy ő vakíttatta meg bátyját, Alfrédot. Ezért, ha mértékkel is, de növelte a norman befolyást. Segítséget kért anyai unokatestvérétől, Normandiai Vilmostól, aki lovagokat küldött Londonba. Belőlük szervezték meg a királyi testőrségét. Normananokat helyezett az egyház élére, a királyi hivatalokba, az angol grófságokban norman földbirtokosok jelentek meg.

A Hitvalló három évvel koronázását követően hozzáfogott a Westminster-apátság építéséhez. Az építkezés húsz évig tartott, 1065. december 28-án szentelték fel.

1053-ban szélütés következtében elhunyt Wessex earlje. Hatalmas birtokait és az ország irányítását fia, Harold vette át, aki nem titkoltan a királyi trónra is pályázott. Úgy vélte, Edward halála után, mint sógora jogosult a koronára. 1064-ben a gróf végzetes hibát követett el. Hajóját egy szemleút alkalmával a szelek a francia partra sodorták, és norman fogságba esett. Kénytelen volt Normandiai Vilmosnak szent esküt tenni, miszerint lemond az angol koronával kapcsolatos jogáról és szándékáról, valamint hogy Edward halála után, Vilmos trónigényét képviseli Angliában.

1066. január 5-én a haldokló Hitvalló magához kérette Haroldot, majd őt jelölte ki a korona várományosának és jogszerű örökösének. Harold kijelentette, hogy mivel Vilmosnak kényszer hatására tett esküt, azért azt nem tartja érvényesnek. Edward unokaöccsét, Vilmost mélységesen felháborította a királyi végrendelet, hiszen korábban a segítség fejében Hitvalló neki ígérte a trónt, ráadásul a vérrokoni kötelék is az ő igényét támasztotta alá.

Az utolsó angolszász király, Edward még aznap meghalt. Az évek múlásával a nép egyre jobban tisztelte. Westminster-apátságbeli sírhelyéhez tömegesen zarándokoltak, a katolikus egyházfő, III. Sándor pedig 1161-ben szentté avatta. A százéves háborúig Hitvalló Edward volt Anglia védőszentje, amikor is kultuszát kiszorította Szent György alakja.

Források:

• Churchill, Winston: Az angol ajkú népek története. Budapest, Európa K., 2004. 94 – 99.
• Szántó György Tibor: Hódító Vilmos. IPM 1984. 11. szám 75 – 79.

II. Szelim "Részeges Szelim"

uralkodott: 1566-1574

I. Szulejmán és Aleksandra Lisowska, más néven Rokszolána fia volt. Rokszolána – egy rutén ortodox pap lánya – 1520-ban került I. Szulejmán háremébe, ahol előbb ágyasa, később felesége lett a szultánnak. Testvérei hiába álltak mind emberileg, mind politikailag magasan felette, apja vagy a sors segítségével legyőzte vagy túlélte őket. A trónörökös már ifjú korában is mértéktelen alkoholfogyasztásáról, vadászat és a nők iránti szenvedélyéről volt híres. Ezért már herceg korában ráragasztották a „SZARHOS” (részeges) jelzőt.

Noha a mohamedán vallásban Mohamed próféta tanítása szerint tilos a borfogyasztás, és más alkoholé is, mert az a Sátán förtelmes műve, az oszmán birodalomban mégis számosan hódoltak titokban az italfogyasztásnak. A titokban való italozásra jó oka volt e nedűt kedvelőknek, hisz az iszlám vallásjog keményen botbüntetésre ítélte az alkoholfogyasztókat. A szultánok között szintén akadtak, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek. Ha italozáson kapták őket, nekik nem kellett botbüntetést elszenvedniük, legfeljebb a vallási vezetők dühkitöréseit. Persze a közvélemény előtt megpróbálták leplezni szenvedélyüket, sőt igyekeztek rendeletekkel igazolni vallási elkötelezettségüket. Ezt tette Szelim is, amikor 1568-ban kiadta kocsmabezárási rendeletét. Nyilván sokan semmibe vették a képmutató szultán parancsát, hisz ő maga ekkora már köztudottan az alkohol rabja volt.

Fiatalemberként minden idejét vadászatokkal és hatalmas tivornyákkal töltötte. Hiába feddte meg apja számtalan alkalommal, már nem tudott és nem is akart változtatni életmódján. Negyvenkét éves volt, amikor egy vadászlakoma közepén kapta a hírt vejétől,  Szokollu Mehmed nagyvezírtől, hogy apja a szigetvári táborban elhalálozott, és mielőbb induljon útnak, hogy a trónt átvegye. Bár már évek óta várta ezt a hírt, most még is összeomlott: „hányinger és szédülés fogta el, napokig nyomta az ágyat, míg összeszedte magát annyira, hogy útnak indulhatott.” Nándorfehérvárnál fogadta a Szigetvár alól visszatérő sereget. Első szultáni ténykedésével azonban magára haragította a janicsárokat, mert a vártnál kevesebb trónra lépési jutalmat (bahsist) osztott ki nekik, másik ballépésével pedig a katonai vezetés ellenszenvét vívta ki, miután a két hadbírót elkergette, mivel azok arra kérték, erősítse meg apja, Nagy Szulejmán borfogyasztók elleni rendeletét. Ezekkel az intézkedésekkel ki is merült államférfiúi ténykedése.

Ettől kezdve az államügyek intézését – beleértve a hadviselés kérdését is – a tapasztalt nagyvezírre, Szokullu Mehmedre bízta. A korábbi szultánoktól eltérően maga soha nem vezetett hadjáratot. Jobban szerette hallani a borospohár csengését, mint a kardét. Abban sem volt semmi része, hogy 1571-ben a Földközi-tengert uraló török flotta Lepantónál vereséget szenvedett a Szent Liga flottáját irányító Don Juan de Austriától , miként abban sem, hogy halála évében megnyerte a Földközi-tengeren a 16. század „világháborúját”. Kedvenc tartózkodási helye a hárem volt, ahol bizalmasaival szinte vég nélküli lakomákkal és ivászatokkal múlatta az időt. Azzal sem törődött, hogy a felesége egyre nagyobb befolyást tett szert politikai ügyekben

A duhaj és mértéktelen életmódot folytató szultán nem csak alattvalói, hanem a külföldi követek szemében is ellenszenvessé vált is. Andrea Badoaro velencei követ 1573-ban töltött el hosszabb időt a szultáni udvarban, így módja és lehetősége volt bepillantani Szelim életébe. Megfigyeléseit és tapasztalatait kegyetlen pontosságú jellemrajzában így örökítette meg:

„Ez a Szelim kistermetű ember, 53 éves, és igen gyenge egészségi állapotban van a folytonos kicsapongások miatt.... (…) A lehető legrútabb kinézetű; testi felépítésében oly szörnyű aránytalanság mutatkozik, hogy általános vélemény szerint inkább hasonlít egy szörnyre, mint emberre; kivált, mert arca egészen eltorzul és tüzel a bortól, amit magához vesz, valamint a pálinkától, amit emésztés végett szokott inni. (…) Beszéde durva és ügyetlen; a dolgokból nem ért meg semmit, és a legkisebb erőfeszítésre is képtelen, úgyhogy e hatalmas birodalom kormányzásának terhe egészen az első vezír vállain nyugszik. (…) … a legnagyobb élvezetet az evésben és az ivásban találja, amivel egész napokat tölt el; olykor két-három napig fel sem áll az asztaltól.”

A velencei által rajzolt kép ugyan itt-ott pontatlan (Szelim nem lehetett 53 éves ekkor, hiszen 50 éves volt, amikor meghalt) még is hiteles. Tény, hogy a mértéktelen evés-ivás tönkre tette szervezetét. Halálának okait kutatva a forrásokból három változat bontakozik ki. A legvalószínűbbnek tűnő változat szerint az idült alkoholizmusban szenvedő szultán halála a fellépő elvonási tünetek következménye. Történt ugyan is, hogy két hónappal halála előtt egyik napról a másikra felhagyott az italfogyasztással. A fellépő elvonási tünetek következtében erős, szűnni nem akaró fejfájás gyötörte. Udvari orvosa hiába próbálta meg rábeszélni, hogy szegje meg fogadalmát és néhány pohár italt fogyasszon el, hajthatatlan maradt, és ez vezetett halálához is. A mai orvostudományi kutatások is alátámasztják, hogy az elvonás, az alkoholhiány hirtelen halált is okozhat.

Iszákosságán kívül nem sok mindent hagyott az utókorra, de hogy felépült az oszmán építészet egyik legszebb alkotása, – dzsámija Edirnében – egy józan pillanatának köszönhető. No, meg udvari főépítészének Mimár Szinánnak, aki a szultán parancsára megtervezte és megépítette. Igaz Szelim már nem láthatta a csodálatos alkotást, mert közben elhalálozott.

Források:

• Fodor Pál: A részeges II. Szelim szultán. História, 1998 5-6. szám 31-32.
• Részeges a szultán. www.sulinet.hu/tart/fcikk/Khai/0/32104/2 - 41k
• A lepantói csata. http://mjj.hu/Lepanto.htm

készítette: Topor István történész

Ajánlja ismerőseinek...